„Rendeljen nagyságtok olyan népet ide, az kinek sem enniök, sem inniok nem kell, sem ruházatra nekik szükségük nem leszen, hanem angyal természetén valók legyenek, kik az fizetést nem kívánják!”

Különös „angyali természet” kívánása kiskarácsonykor – a zalai végvidék keserű panasza…

1576. decemberében – karácsonyt megelőzően – a források tanúsága szerint panaszáradat érkezett Bécsbe a zalai végházakból…

A „se pénz, se posztó” panaszaira – avagy a királyi zsoldban lévő katonaság fizetetlenségére számosan hoztuk a példákat. Itt is azt láthatjuk, hogy e panaszok sokasága árad Bécsbe a magyar végvárakból, ahol mindig fizetetlenségüket, éhezésüket panaszolják és könyörögnek javaik kiutálásáért, vagy fenyegetőznek a szolgálati helyük elhagyásával, hogy tovább nyomorúságukat már el nem viselhetik.

A felvidéki várakból – pl. Léváról – éppen úgy jöttek ilyen levelek, mint az alföldi Kállóból vagy a dunántúli palotáról.

Itt most a zalai végvidék vitézeinek panaszait és könyörgését idézzük fel.
A kanizsaiak egyik tisztjüket, Silkó Menyhártot küldték fel az Udvarba az elmaradt járandóságaikért. A hadnagy azonban semmit sem hozhatott, üres kézzel bocsátották el – és ígéretekkel, erre a kanizsai vitézek, a főemberek és legények egyhangúlag írták és szignálták (universitas militum in Kanizsa):

„Ő felségéhez úgy választottunk megint föl Silkó Menyhártot, az ő felsége hadnagyát könyörgeni ő felségét. Üres válasszal akarták őt nagyságtok (ti. a Haditanács) elbocsátani. Tudja azt ti nagyságtok, hogy angyal természetén nem vagyunk, széllel nem élhetünk, ruhátlan nem járhatunk, innunk és ennünk kell. Egynéhányunknak, kik bejöttünk, nem volt volna szüksége ő felsége fizetésére, mert volt mivel az házuknál is élniük, de akartuk jelenteni az mi hűséges szolgálatunkat. Az mi fizetetlenségünknek éhel és hideggel halásunknak mind nagyságtok az oka. Rendeljen nagyságtok olyan népet ide, az kinek sem enniök, sem inniok nem kell, sem ruházatra nekik szükségük nem leszen, hanem angyal természetén valók legyenek, kik a fizetést nem kívánják! Most mind kapitány urunk és mind mi hadnagyok, kik vagyunk, elég bút láttunk mindennap és pironkodunk az hitvány fizetés miá (…) Egy lanczkneznek (ti. német zsoldos katonának) is többet ad ő felsége, hogy nem mind egy katonának lovastul magástul!”

A panaszlevelek áradatából újabb példaként hozhatjuk az 1576. december 22-én kelt levelet, melyben a kanizsaiak Habsburg Erő főhercegnek ezt írták:

„Fölséged, kegyelmes urunk, immár egynéhány levelünkben megjelentettük minden nyomorúságunkat nagy bőséggel. Most látjuk, hogy mind könyörgésünk, mind költségünk heábavaló. Az mi atyánkfiát, kit felválasztottunk volt fölségedhez, Silkó Menyhártot, az is heába költötte el pénzünket, mert nem szörözhetett fölségedtől. Azért ím megírtuk neki, hogy mindjárst alájöjjön, tovább ott heába ne költsön, mert mit mi fölségedtől semmit erővel nem vehetünk. Éhen meg nem halhatunk, fölséged viselje gondját az fölséged végházának, mert annál tovább kétség nélkül minden bizonnyal benne nem maradunk az megmondott kiskarácsony napjáig. (…) Mi már eluntuk az sok halogatást, és éhen halást, tovább ugyan nem várjuk; vagy fizet fölségtek vagy nem, ugyan által fogva kimegyünk. Tudjuk, hogy nyilván tudtára adta fölségteknek kapitány urunk, most is minémű nyilvánvaló hírünk vagyon (ti. a törökök várható támadása felől). Azt ne mondja fölségtek, hogy féltünkbe megyünk ki, hanem az éhenhalás viszen ki bennünket. Azért kegyelmes urunk, mi általán fogva kimegyünk, mert ha megmaradnánk, ezután is úgy lenne dolgunk. Ezt akartuk fölségednek tudtára adni nyilván. Fölséged viseljen gondot ez házra.
Az Úristen éltesse fölségedet sok jó szerencsével.
Datum Canisae 22. Decembris anno 1576.
Az fölségednek alázatos szolgái: Mind fejenkint az vitézek, lovag és gyalog kanizsaiak, mind kicsiny és nagy.”

Még ugyan ezen a napon Bécsben időző bajtársukhoz is írnak, Silkó Menyhárt hadnagyot is hívják haza, hogy a császárvárosban ne időzzön feleslegesen:

„senkinek ne könyörögj, hanem csak jöttön jöjj, mert látjuk, hogy heába vagyon könyörgésünk. Ugyan bizonnyal higgye kegyelmed, hogy itt nem találsz, ha csak egynéhány napot késik kegyelmed.”

A kétségbeesett elszánás, hogy a vitézek a reájuk bízott végvárat, Kanizsát elhagyják, a kapitányt, Bornemissza Jánost is arra késztette, hogy egy latinul írt levelében kérje az Udvari Haditanácsot mentsék fel tisztéből:

„Ha már őfelsége mit sem ád, legalább bocsásson el békével, hogy gyalázattal ne kelljen elmennem. Nekem már nincs semmim, amit a katonáimnak adhatnék.”

A helyzet ekkor nem csupán a stratégiai fontosságú Kanizsán (hiszen ez a vár 1566 után Szigetvár elestével a Dráva és a Balaton közötti védelem centruma lett) elkeserítő, hanem a környező kisebb, de jelentős szereppel bíró Zala és Somogy határvidékén fekvő végvárakban is. Ugyanezen év – 1576 – december 18-án kelt levelükben a kiskomáromiak írták Bécsbe, „felválasztott” tisztjüknek, Boday Mátyásnak:

„Szolgálatunknak utána! Nagy csodánk vagyon rajta, hogy mind ez ideig nem tudtál bizonyost írni az mi fizetésünk felől! Azt gondoljuk rúla minden bizonnyal, hogyha kellene őfelségének az mi szolgálatunk, másképpen gondolna őfelsége ránk. Immár annyira jutottunk, hogy sem mi magunk, sem lovunk nem ehetik eleget még az szalmából is. Azért megmondjuk őfelségének, hogyha kiskarácsonyig pénzzel nem értett bennünket, ezután őfelsége igen keveset találhat itt a vitézlő népben; mert meguntuk éjjel-nappal az őfelsége végházát fizetetlenül őrizni. Azért ne resteld az mi nyomorúságunkat őfelségének elejibe adjad, mert ezek a végek nem olyanok mint egyéb végek, hanem szükségesbek.
Isten hozzád és bizonyos választ hozz! Semmit ne késsél ott, hogy tudjunk magunkról gondot viselnünk.
Datum ex castro Komarom (sic! – helyesen: Kiskomárom, vagy Komár), 18. Decembris. Anno 1576.
Mind fejenkint az kiskomáromi vitézlők, lovag és gyalog.”

Ha mindezek a panaszok, könyörgések és fenyegetések még nem lennének elegendők, álljon itt utolsónak a csákányiak (kicsi végház Zala és Somogy vármegye határvidékén a Balatontól délre) helyzetéről való jelentés. Batthyány István csákányi kapitány (1576) írta, hogy a jól kiképzett és próbált vitéz gyalogosok – parancsnokaikat is név szerint megnevezi, Borbély János és Kis Benedek vajdák – akik más sok harcban Bánffy Bálint és Alapy Gáspár (az egykori szigetvári vice-kapitány, a hős Zrínyi Miklós helyettese, az 1566-os nagy szigeti ostrom „nevezetes” túlélője, később Kanizsa kapitánya is) vezéri buzogánya alatt is jelesül viselték magukat, most mind azzal fenyegetőznek, hogyha fizetésüket és elmaradt járandóságukat meg nem kapják, akkor mind elmennek.

A helyzet súlyos voltára – a „se pénz, se posztó” állapotának átkos és akut problémájára számtalan hozhatunk – és hoztunk is bőséggel – példákat. A zalai végeken kialakult súlyos válságról még az is kiválóan tanúskodik, hogy egy esztendővel korábban – 1575-ben – Kanizsáról már eltávoztak a fizetetlen katonák. Ezek mind Zrínyi György (a szigeti hős fia, Thúry György neveltje) zászlai alá sereglettek és magánkatonaságát szaporították – amint erről Batthyány István levele tanúskodik.

Az, hogy ezek a fizetetlen és őrhelyüket elhagyó vitézeknek a sorsa mi lett, azt jól tudjuk. Egyrészt a kóborló és elvadult zsoldnélküli katonaság, a szabadlegények, vagy szabadhajdúk sorait gyarapították (számosan saját földjük népéneke keserves kárára és kínjára), illetve a magánföldesúri bandériumokban találtak szolgálatot, ők voltak a szerencsésebbek. Ez utóbbiakról éppen a kanizsaiak vonatkozó panaszaiban ezt olvassuk:

„…fölségedet nem szolgálhatjuk, hanem oda kell fejünket fognunk, az ki hol fizetését találja. (…) minden vitézlő ember az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájok fizetésében el nem vesztnek, hanem pénzrül pénzre nekik megfizetnek, annak fölötte jószágot is sokat közikbe osztanak. Ha melyik gonosz szerencsével kárt vall (vagyis a harcban szerencsétlenül jár, fegyvereit, lovát veszti, sebesül etc.) mindennel segítik, nem hagyják megszegényedni. Az mi dolgunk penig (ti. a király szolgálatában állóké) és fizetésünk, kik fejünkre járna, nem öregbednék, de minden mustrán alább száll, és elvesztenek benne, nem hogy gazdagodnánk az fölséged fizetésén.”

Kanizsa vára a XVI. század második felében. (rekonstrukciós rajz)

Bornemissza kérelme:

„Ita enim defecit illos sumptus et in tantam paupertutem devenerunt , ut verbis exprimere non possum… etc. (…) Cum sit vestra magn. Consul praecipuus suae majestatis et omnis status istius miserrimi nostri afflicti regni consistit per vestram magn. et me dignetur eliberare ex hoc officio et vinculo, et vestra magn. eam curam habeat, ut pereat ista finitam domus suae majestatis. Si nihil mihi dederit sua majestas, dummod, me mittat ex hoc officio, ut cum pudore ne exeam hinc, quia ego nihil habeo, quid militibus persolverem.”

(Volt. Közös Pénzügyi Levéltár. Hung. 14371. fasc. 1576. dec. 20., 22.)

A csákányiakról:

„inter pedites Chakanienses habet maj. vest. Certos, antiquos milites, consuetudinis turcarum non modo peritos, sed assuetissimos etc.”

(Köz. Pénz. Levlt. Hung. 14371. fasc.1576)

Vö. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908 (reprint) 51-53., ill. Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. Bp. 2010. (reprint) 284-285.