„Akinek a szerencse is levett süveggel udvarolt”

1577. augusztus 4-én történt, hogy a legendás hírű és vitéz székesfehérvári török bég, Kara Ali a Győr közeli Nyúlfalunál lesre csalta a győri őrséget és nagy győzelmet aratott felettük…

Hangsúlyos, hogy földrajzi helyzetüknél fogva, mindkét erősség – Komárom és Győr – nem csupán a szárazföldi útvonalakat, de a Dunán (és a Rábán) való mozgást is ellenőrizte. Ezt az ellenfél is nagyon jól érzékelte: 1557. július 20-án, az éjszaka leple alatt egy török különítmény egy mérföldre megközelítette Győrt, hogy rajtaütéssel elfoglalhassa. Véres és heves harcot vívtak az ellenük nyargaló győri huszárokkal, s csak a védők éberségének volt köszönhető, hogy tervük meghiúsult.

Fontos itt megemlékeznünk arról az epizódról, amely éppen erre az évfordulóra, 20 évre rá bekövetkezett. Ez azonban a győriek fegyvereinek balszerencséjét jelentette. 1577. augusztusában a győriek egy csapata Székesfehérvár alá indult, annak a Kara Ali bégnek a lesre csalására, akiről Takáts Sándor – a korszak kiváló kutatója – némi költőiséggel azt mondja, hogy "a szerencse is levett süveggel udvarolt" neki.

Valóban a székesfehérvári török főtisztet most sem hagyta el neves szerencséje, a lesre nem ment rá, sőt egy "huszáros" fordulattal ő vetett cselt. Egy lovas csapatának meghagyta, hogy a portyázó győrieket hajtsák, egészen Tatáig követték őket. Ezalatt, Kara Ali bég derékhadával titokban és villámgyorsan Győr közelébe száguldott, ahol is a helybeli vitézeknek eszükben sem volt, hogy a tudomásuk szerint szorongatott bég immár "rajtuk kolompoz." A város közelében Nyúlfalunál tűnt fel, augusztus 4-én, egy hajnali órán a török bég hadaival, s megjelenésével óriási riadalmat keltett. A győri vitézek szélvész gyorsan kivonultak ellene, de a meglepetés erejét, már a törökök használhatták ki. Öldöklő harc kerekedett, amelyben érthetetlen módon a győri lovasok – ma sem egészen tisztázott mely tisztük parancsára, avagy miért – hirtelen visszavonultak és magukra hagyták a derekasan verekedő gyalogságot.

A törökök így teljes erejükkel a magára hagyott gyalogokra omlottak s rémes kaszabolást vittek végbe soraikban. Sokan odavesztek, kiknek számát – a korabeli források alapján – több mint ötszázra becsülik, s akkor még nem is szóltunk azokról, akiket a vitéz bég magával hurcolt. Arról is van tudomásunk, hogy a korabeli szokásnak megfelelően, számos elesett katonának fejét vették, és magukkal vitték, mint győzelmi trófeát és Székesfehérvárra vonultak vissza, a bég "hetvennégy hajdúfejet ott rakatott fel."

A budai pasánál tartózkodó császári követek hamar hírét vették a székesfehérvári bég diadalának, s hamarosan saját szemükkel is meggyőződhettek annak jelentős voltáról: „1577 szeptember 19 kora reggel kilencvenöt keresztény foglyot hoztak láncra verve. Tizenegy német volt köztük, egyikük augsburgi mustraíró. A többi jórészt magyar volt, néhány horvát. (…) Elöl lovagolt néhány török, utánuk mentek a láncra vert foglyok, mindkét oldalukon törökök buzogányokkal, hogy más keresztény ne tudjon beszélni velük; jött néhány szekér, ezen ültek, feküdtek a sebesültek és a fiúk. Elfogtak egy seregdobost is, neki előttük kellett, lóháton ülve, végig a városon át a dobot ütnie. Ez különben nem is szokás a törököknél. Utána néhány fogoly négy vagy öt zászlót hozott, a többi hetven pedig a lemészárolt keresztények szalmával kitömött fejét hozta. Ezeket, miután megmutatták a pasának, és az ifjak, akik uruk lovát tartják a kapuknál, már labdáztak velük, egy mély kútba dobják, ahol már sok ezer keresztény feje nyugszik. (…)”

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig.- kézirat

Szpáhik

Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A Győri Kapitányság története. 1526-1598. Győr. 1999. 123.
Vö. TAKÁTS Sándor: Bajvívó magyarok. Bp. 1979. (reprint) 76-80.
Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. ford. Kovács József László. Bp. 1986. 212 – 215.