1577. A gyÅ‘ri vitézek súlyos veresége…

„A XVI. század hetvenes éveiben Ali volt a székesfehérvári nazur- és szandsákbég. Ismerte e nevet akkor minden végbeli vitéz, török és magyar egyaránt. Harcban forgott, vitézségben aggott, vakmerÅ‘ könnyűháti lovas volt Å‘kigyelme. Nyílt csatában éppoly veszedelmesnek tartották Å‘t, mint a ravaszul kieszelt lesvetésekben. Mindig hamis praktikát forgatott a fejében, mindig fortélyozott s incselkedett. A mieink sohasem tudták, mit hordoz a szívében, kinek a jószágában akar zsákmányt tenni? A Székesfehérvárral szemben levÅ‘ magyar végházak népének éjjel-nappal vigyázásban kellett lennie, mert sohasem tudhatta, mely órában lepi meg Å‘ket Ali bég.

Bár Alinak a szerencse is levett süveggel udvarolt, bár szilaj híre mindenfelé nagy volt: azért a magyar végbeliek nem követték a régi jó tanácsot: darazsat ne szurkálj! EllenkezÅ‘leg! Mindent elkövettek, hogy Ali béget haragra indítsák, s ha lehet, kelepcébe csalják. Azt gondolták, ha a palotai magyar kapitánynak sikerült Ali béget bajviadalban legyÅ‘znie, nekik is sikerülhet Ali népén a vámot vérrel megvenniök. Tehát folyton azon incselkedtek, mi okot vethessenek hozzá a harcra; mi módon alázhassák meg az elszenvedhetetlen kevélységű Ali béget? Enemű törekvésük azonban nagyon balul ütött ki, mert hát Ali bégnél is sóval sóztak, s amilyen adjonistent vetettek hozzá, olyan fogadjával felelt Å‘ is.

Az 1577. év augusztus elsÅ‘ napjaiban - bár még az aratás sok helyen javában folyt - a végbeliek mezei munkája is megkezdÅ‘dött. Kisebb-nagyobb csaták (csapatok) járták a mezÅ‘ket, s kémlelték az utakat. Hiába hálatott a gazda puskásokat az asztagok mellett, a török a magyarét, a magyar meg a törökét vitte a maga csűrébe. Hogy a gabonával együtt a csordára hajtott marhát és lovat is elvitték, mondanunk sem kell. Istvánffy István kapitány uram is a jó szokást követvén, a huszárjaival Székesfehérvár táján lappangott. Szily Tamás uram meg Pákozd mellett állott lesben a maga embereivel. Néhány török kivetvén magát, Szily Tamás utánuk eredt, s hármat el is fogott bennök. Ali fehérvári bég azonban száz jó török lovast bocsátott Szily hada után, s meghagyta nekik, hogy Tatáig űzzék a magyarokat, s ott várjanak. Maga Ali bég is kiindult, s CsókakÅ‘ig száguldott, de estvére kelve visszatért Fehérvárra. Másnap reggel nyolc órakor mintegy 500 lovassal ismét kijött, s Almás falunál a Vértesalja felé tartott. Itt találkozott az űzÅ‘ törökökkel. Erre Kain Mehemet kalauzt hatvan lovassal elöljáróba GyÅ‘r felé bocsátván, Å‘ maga is megindult. Bársonyosnál megvárta az estvélyt, s éjjel észrevétlenül Nyúl faluba ért. Ez a falu - amint tudjuk - GyÅ‘r szomszédságában feküdt.

Hogy a falusiak a gyÅ‘rieknek hírt ne vihessenek, Ali bég körülvétette a falut s egész éjjel Å‘riztette. Másnap - augusztus hó 4-én -, vasárnap volt, s a mit sem sejtÅ‘ gyÅ‘ri hadnép épp a prédikációt hallgatta, mikor parasztok jöttek a várba, s jelenték, hogy török sereg leskelÅ‘dik a szomszéd falvakban. - Láttad-e a törököket? - kérdik vala az egyik paraszttól. - Láttam bizony - felelé -, meg is vertek alaposan!

Amint a török sereg megjelenésének a híre GyÅ‘rött ismertté lÅ‘n, a seregtrombitás - nem tudni kinek a parancsára - lármát trombitált! (Így hívták akkor a riadót.) A templomban levÅ‘ tisztek, nemes urak és vitézek a trombita szavára azonnal kirohantak, s lóra kapván, a bevett szokás szerint a kapuknál gyülekeztek. Nem valami sokan voltak. A gyÅ‘ri országos hírű huszárságnak majdnem a fele hiányzott. Ezek vagy a birtokukon gazdálkodtak, vagy pedig arató béreseknek állottak be, hogy télire való kenyeret szerezhessenek. Általános szokás volt ez a végházakban aratás idején. A katonák zsoldot ritkán láttak, tehát a kezük munkájával kellett kenyeret szerezniök.

Bár imigyen a gyÅ‘ri vitézlÅ‘rend a szokottnál jóval gyöngébb volt, nagy örömmel vette a hírt, hogy török van a közelségben. A vitézek s a fegyveres polgárok parancsot nem várva, erÅ‘vel a mezÅ‘re akartak rohanni. Egy Tomaskó nevű huszár ki is ugratott a kapun, s egymagában száguldott a török elé. Elfogták Å‘t.

A török seregnek az volt a célja, hogy erejét rejtegetve a gyÅ‘rieket kicsalja. Ezért a bevett szokás szerint 20-25 lovast elÅ‘re küldött. Ezt a csapatot a XVI. században martaléknak hívták, mert a legtöbb esetben csakugyan martalékul szolgált. Arra való volt, hogy a mieinket maga után csalja a második és nagyobb elÅ‘csapathoz, s ha már megütköztek, kivetette magát a dandár, vagyis a deréksereg.

Amint a török lovasmartalék a szÅ‘lÅ‘hegyen látható lett, Gregoróczy Vince fÅ‘kapitány, a gyÅ‘ri magyar hadak nagyhírű parancsnoka, húsz lovon való jó huszárt bocsátott ki, hogy a török szállongó lovasait megűzzék, s a patkók nyomát járva a török sereg számát és hollétét megtudják. Ezenközben a gyÅ‘ri magyar katonaság számos nemessel és polgárral egyetemben a mezÅ‘re sietett, s GyÅ‘rtÅ‘l félmérföldre állott meg. Gregoróczy csapatvezetÅ‘ fÅ‘kapitány most a leghíresebb magyar huszártisztet: Vajda Kristófot hatvan jó lovon való huszárral Csanak felé bocsátá. Majd meg Rácz Péter hadnagyot küldé elÅ‘re a kardja alatt levÅ‘ huszárokkal.

Mind a kettÅ‘nek szigorúan meghagyta, hogy jól körültekintsenek, s hogy messze a törököt ne űzzék. Erre a második lovascsapatot is a török elébe bocsátá. Ezt Borbély János és Horváth Mátyás hadnagyok (kapitányok) vezették. Egyszerre Nyúl falunál óriási porfölleg támad. A törökök elÅ‘hada verte fel e port. Gregoróczy erre Horváth LÅ‘rinc és Oszlán (Oroszlán) Mátyás kapitányokat is a törökre bocsátá, meghagyván nekik, hogy aki hátrál, menten vágják le. Most hirtelen Nyúl falu körül még hatalmasabb porfelleg támadt. Még a templom tornyát is elfedte a szem elÅ‘l. Ali bég derékhada vetette ki magát, annak lovasai verték fel a port. Most megkezdÅ‘dött a csata Nyúl, Csanak és Gyirmót faluk között. Vajda Kristóf serege találkozott elÅ‘ször a török elÅ‘csapatával. Hamarosan szaladásra kényszerítette ezt. Å°zÅ‘félben azonban szemben találta magát a török derékhadával.

Körülfogták Å‘t, de Vajda Kristófnak kemény küzdelem után sikerült magát kivágnia. E percben száguldó huszár jön a küzdÅ‘k közül Gregoróczyhoz, s jelenti neki:
- Nem nekünk való az ellenség; sok a török, pozdorjává törhet minket!
- Magam is látom - felelé Gregoróczy -, de hogyan vonuljunk vissza becsülettel? Nem hagyhatjuk veszni Vajda Kristófot, aki az elsÅ‘ sorban küzd!
- Íme, ott van Vajda Kristóf - kiáltá az egyik vitéz -, már kivágta magát legényeivel együtt!
Eközben észreveszi Gregoróczy, hogy Izdenczy Péter, a gyÅ‘ri magyar gyalogság fÅ‘kapitánya lihegve jön GyÅ‘r felÅ‘l háromszáz jó hajdújával. Gregoróczy erre a fÅ‘zászlótartónak meghagyta, hogy forduljon vissza. Ez jel volt az általános visszavonulásra.

A küzdÅ‘ huszárság csakugyan visszavonult, és egyesült a magyar gyalogsággal. Gregoróczy meghagyta Izdenczy Péternek és vajdáinak, hogy a gyalogságból két szárnyat alkossanak, úgy, hogy a közepére a huszárság kerüljön. Ez megtörténvén, elég erÅ‘snek érzé magát, hogy a rohanva közeledÅ‘ 500- 600 török lovassal szembeszálljon. E pillanatban érkezett meg Czelting Károly gyÅ‘ri generális. Ahelyett, hogy elegendÅ‘ német katonaságot hozott volna magával, GyÅ‘rbÅ‘l tizenhat német lovassal és egy szekéren néhány német puskással jött. A puskásokkal a közeledÅ‘ törökökre lövetett, mire azok kissé megrezzenve megállapodtak. Czelting erre magához szólítá Gregoróczy csapatvezetÅ‘ kapitányt, s meghagyta neki, hogy az egész lovassággal vonuljon vissza. Gregoróczy intett a seregzászlótartónak, az megfordult, s utána az egész huszárság vágtatva vonult vissza egy dombtetÅ‘re.

A gyalogságot otthagyták a török elÅ‘tt. Az 500-600 fÅ‘nyi török lovas néhány perc alatt a gyalogság nyakán termett. Iszonyú öldöklés támadt. A hajdúk hiába küzdöttek, a török lovasság erÅ‘sebb volt, s rövid harc után megsemmisítette a gyÅ‘ri magyar gyalogságot. Izdenczy Péter lóháton lévén, megmenekült ugyan, de embereinek a java ott maradt a csatatéren.

Elesett Jajczay Balázs és Podgoray Tamás gyalogos vajda, Lukács deák, a gyÅ‘ri iskolamester, TÅ‘zsér János, Mód Demeter és igen sok derék gyÅ‘ri, komáromi és óvári polgár. Ez utóbbiaknak a számát meg sem lehetett állapítani. Az egykorú jelentések egyike a gyÅ‘riek veszteségét háromszáztizenhat emberre teszi, a másika az ismeretleneken kívül kétszázharminchat elveszett emberrÅ‘l számol be.

A súlyos veszteségnek az oka a gyÅ‘ri generális volt, aki a magyar huszárságot visszarendelte! Nemcsak a magyar tisztek vallották ezt, hanem a királytól kiküldött vizsgálóbizottság is ezt állapította meg. Bizonyos dolog volt ugyanis, hogy a gyÅ‘ri huszárság a harcra vágyó magyar gyalogsággal egyetemben elég erÅ‘s volt a török feltartóztatására. A tanúvallomások szerint a huszárok harcolni akartak, s mikor a generális visszaparancsolta Å‘ket, csak káromkodva és szitkozódva engedelmeskedtek! A gyalogságról maga Izdenczy fÅ‘kapitány vallotta, hogy friss, bátor és harcra vágyó volt az egész gyalogrend; semmit sem óhajtott jobban, mint a törökkel szembeszállni!

A gyÅ‘ztes török had amily gyorsan jött, éppoly sietséggel távozott, magával vivén a rabokat és a levágott fejeket. Pálffy Tamás palotai fÅ‘kapitány augusztus hó 9-én a kémek jelentése alapján azt írja, hogy a fehérvári bég százhatvan rabbal érkezett haza. A Bezliaváros (katonavár) elÅ‘tt nagy fentÅ‘t csináltatott, és a megnyúzott hetvennégy hajdúfejet ott rakatta fel. A fejbÅ‘röket Budára akarja vinni. Némelyek - írja Pálffy - azt mondják, hogy a rabok közül többeket megkínoztatott, ki akarván belÅ‘lük venni, hol lehet a Rábán legkönnyebben átmenni?

A gyÅ‘riek vereségének a híre hamar elterjedt itthon és külföldön egyaránt. A vereség okának a kiderítésére még augusztus havában bizottság ment GyÅ‘rre. A bizottság tagjai voltak: a veszprémi püspök, Illésházy István kapitány, Kollonits Szigfrid, Braun Rézmán és Samaria de Specia Casa fÅ‘tisztek. A bizottság megtekintette a csatateret, kihallgatta a magyar tiszteket, s megállapította, hogy a visszavonulás fölösleges és elhibázott dolog volt. A bizottság véleménye szerint a gyÅ‘ri generális: Czelting Károly volt a vereség oka, mert Å‘ rendelte vissza a huszárságot. Czelting generális nem találván a gyÅ‘ri magyar tisztek között bűnbakot, a palotai fÅ‘kapitányra: Pálffy Tamásra kente a bűnt. Azt írta a királynak, hogy mindennek Pálffy az oka; mert nem jelentette idejében a török közeledését! Pálffy erre kijelenté, hogy amint a bég felvonulásának híre jött, azonnal megírta. A levelet futva vitte az embere Csesznekre, hogy onnét GyÅ‘rre küldjék.

A levélvivÅ‘ este érkezett Csesznek vára elé. Eleget kolompozott ott, de nem bocsátották be. A kapunálló virrasztó azt mondá néki, majd kapunyitáskor jöjjön, akkor átveszi a levelet. A híradás ily módon késÅ‘n érkezett GyÅ‘rbe. Az efféle híradás különben is nehéz dolog, mert a török nem a palotaiak orra elÅ‘tt szokott elvonulni, hanem a Vértes aljában, Almás és Csurgó között indul fölfelé. Onnét pedig semmi hírt sem szoktak hozni. Jó fÅ‘kémet kellene Fehérvárott tartani - írja Pálffy -, Å‘ rajta is volna mind ígérettel, mind adománnyal, de sehol szerét nem teheti. A mostani kémnek sem adott a gyÅ‘ri generális biztató levelet, hát hogyan higgyen a beszédnek és ígéretnek?

Ezenközben a gyÅ‘ri csatában elfogott rabokat Konstantinápolyba cipelték, Ungnad rezidens (követ) megkérdezte a rabokat, mint történt a gyÅ‘ri csata? A magyar rabok ugyanúgy adták elÅ‘ a dolgot, mint a kiküldött biztosok. Ungnad konstantinápolyi jelentése szerint (1577. nov. 3.) a törökök a gyűlölt Gregoróczyt mondják a vereség okának. Természetes dolog ez - írja Ungnad -, mert a törökök mód nélkül gyűlölik a jeles Gregoróczyt, aki bizony már sok csapást mért reájok.”

 GyÅ‘r vára

lásd. Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Török portya – magyar portya c. fejezet.