1577 - A győri vitézek súlyos veresége (Takáts Sándor írása alapján)

1577. A győri vitézek súlyos veresége…

 

„A XVI. század hetvenes éveiben Ali volt a székesfehérvári nazur- és szandsákbég. Ismerte e nevet akkor minden végbeli vitéz, török és magyar egyaránt. Harcban forgott, vitézségben aggott, vakmerő könnyűháti lovas volt őkigyelme. Nyílt csatában éppoly veszedelmesnek tartották őt, mint a ravaszul kieszelt lesvetésekben. Mindig hamis praktikát forgatott a fejében, mindig fortélyozott s incselkedett. A mieink sohasem tudták, mit hordoz a szívében, kinek a jószágában akar zsákmányt tenni? A Székesfehérvárral szemben levő magyar végházak népének éjjel-nappal vigyázásban kellett lennie, mert sohasem tudhatta, mely órában lepi meg őket Ali bég.

 

Bár Alinak a szerencse is levett süveggel udvarolt, bár szilaj híre mindenfelé nagy volt: azért a magyar végbeliek nem követték a régi jó tanácsot: darazsat ne szurkálj! Ellenkezőleg! Mindent elkövettek, hogy Ali béget haragra indítsák, s ha lehet, kelepcébe csalják. Azt gondolták, ha a palotai magyar kapitánynak sikerült Ali béget bajviadalban legyőznie, nekik is sikerülhet Ali népén a vámot vérrel megvenniök. Tehát folyton azon incselkedtek, mi okot vethessenek hozzá a harcra; mi módon alázhassák meg az elszenvedhetetlen kevélységű Ali béget? Enemű törekvésük azonban nagyon balul ütött ki, mert hát Ali bégnél is sóval sóztak, s amilyen adjonistent vetettek hozzá, olyan fogadjával felelt ő is.

 

Az 1577. év augusztus első napjaiban - bár még az aratás sok helyen javában folyt - a végbeliek mezei munkája is megkezdődött. Kisebb-nagyobb csaták (csapatok) járták a mezőket, s kémlelték az utakat. Hiába hálatott a gazda puskásokat az asztagok mellett, a török a magyarét, a magyar meg a törökét vitte a maga csűrébe. Hogy a gabonával együtt a csordára hajtott marhát és lovat is elvitték, mondanunk sem kell. Istvánffy István kapitány uram is a jó szokást követvén, a huszárjaival Székesfehérvár táján lappangott. Szily Tamás uram meg Pákozd mellett állott lesben a maga embereivel. Néhány török kivetvén magát, Szily Tamás utánuk eredt, s hármat el is fogott bennök. Ali fehérvári bég azonban száz jó török lovast bocsátott Szily hada után, s meghagyta nekik, hogy Tatáig űzzék a magyarokat, s ott várjanak. Maga Ali bég is kiindult, s Csókakőig száguldott, de estvére kelve visszatért Fehérvárra. Másnap reggel nyolc órakor mintegy 500 lovassal ismét kijött, s Almás falunál a Vértesalja felé tartott. Itt találkozott az űző törökökkel. Erre Kain Mehemet kalauzt hatvan lovassal elöljáróba Győr felé bocsátván, ő maga is megindult. Bársonyosnál megvárta az estvélyt, s éjjel észrevétlenül Nyúl faluba ért. Ez a falu - amint tudjuk - Győr szomszédságában feküdt.

 

Hogy a falusiak a győrieknek hírt ne vihessenek, Ali bég körülvétette a falut s egész éjjel őriztette. Másnap - augusztus hó 4-én -, vasárnap volt, s a mit sem sejtő győri hadnép épp a prédikációt hallgatta, mikor parasztok jöttek a várba, s jelenték, hogy török sereg leskelődik a szomszéd falvakban. - Láttad-e a törököket? - kérdik vala az egyik paraszttól. - Láttam bizony - felelé -, meg is vertek alaposan!

 

Amint a török sereg megjelenésének a híre Győrött ismertté lőn, a seregtrombitás - nem tudni kinek a parancsára - lármát trombitált! (Így hívták akkor a riadót.) A templomban levő tisztek, nemes urak és vitézek a trombita szavára azonnal kirohantak, s lóra kapván, a bevett szokás szerint a kapuknál gyülekeztek. Nem valami sokan voltak. A győri országos hírű huszárságnak majdnem a fele hiányzott. Ezek vagy a birtokukon gazdálkodtak, vagy pedig arató béreseknek állottak be, hogy télire való kenyeret szerezhessenek. Általános szokás volt ez a végházakban aratás idején. A katonák zsoldot ritkán láttak, tehát a kezük munkájával kellett kenyeret szerezniök.

 

Bár imigyen a győri vitézlőrend a szokottnál jóval gyöngébb volt, nagy örömmel vette a hírt, hogy török van a közelségben. A vitézek s a fegyveres polgárok parancsot nem várva, erővel a mezőre akartak rohanni. Egy Tomaskó nevű huszár ki is ugratott a kapun, s egymagában száguldott a török elé. Elfogták őt.

 

A török seregnek az volt a célja, hogy erejét rejtegetve a győrieket kicsalja. Ezért a bevett szokás szerint 20-25 lovast előre küldött. Ezt a csapatot a XVI. században martaléknak hívták, mert a legtöbb esetben csakugyan martalékul szolgált. Arra való volt, hogy a mieinket maga után csalja a második és nagyobb előcsapathoz, s ha már megütköztek, kivetette magát a dandár, vagyis a deréksereg.

 

Amint a török lovasmartalék a szőlőhegyen látható lett, Gregoróczy Vince főkapitány, a győri magyar hadak nagyhírű parancsnoka, húsz lovon való jó huszárt bocsátott ki, hogy a török szállongó lovasait megűzzék, s a patkók nyomát járva a török sereg számát és hollétét megtudják. Ezenközben a győri magyar katonaság számos nemessel és polgárral egyetemben a mezőre sietett, s Győrtől félmérföldre állott meg. Gregoróczy csapatvezető főkapitány most a leghíresebb magyar huszártisztet: Vajda Kristófot hatvan jó lovon való huszárral Csanak felé bocsátá. Majd meg Rácz Péter hadnagyot küldé előre a kardja alatt levő huszárokkal.

 

Mind a kettőnek szigorúan meghagyta, hogy jól körültekintsenek, s hogy messze a törököt ne űzzék. Erre a második lovascsapatot is a török elébe bocsátá. Ezt Borbély János és Horváth Mátyás hadnagyok (kapitányok) vezették. Egyszerre Nyúl falunál óriási porfölleg támad. A törökök előhada verte fel e port. Gregoróczy erre Horváth Lőrinc és Oszlán (Oroszlán) Mátyás kapitányokat is a törökre bocsátá, meghagyván nekik, hogy aki hátrál, menten vágják le. Most hirtelen Nyúl falu körül még hatalmasabb porfelleg támadt. Még a templom tornyát is elfedte a szem elől. Ali bég derékhada vetette ki magát, annak lovasai verték fel a port. Most megkezdődött a csata Nyúl, Csanak és Gyirmót faluk között. Vajda Kristóf serege találkozott először a török előcsapatával. Hamarosan szaladásra kényszerítette ezt. Űzőfélben azonban szemben találta magát a török derékhadával.

 

Körülfogták őt, de Vajda Kristófnak kemény küzdelem után sikerült magát kivágnia. E percben száguldó huszár jön a küzdők közül Gregoróczyhoz, s jelenti neki:
- Nem nekünk való az ellenség; sok a török, pozdorjává törhet minket!
- Magam is látom - felelé Gregoróczy -, de hogyan vonuljunk vissza becsülettel? Nem hagyhatjuk veszni Vajda Kristófot, aki az első sorban küzd!
- Íme, ott van Vajda Kristóf - kiáltá az egyik vitéz -, már kivágta magát legényeivel együtt!
Eközben észreveszi Gregoróczy, hogy Izdenczy Péter, a győri magyar gyalogság főkapitánya lihegve jön Győr felől háromszáz jó hajdújával. Gregoróczy erre a főzászlótartónak meghagyta, hogy forduljon vissza. Ez jel volt az általános visszavonulásra.

 

A küzdő huszárság csakugyan visszavonult, és egyesült a magyar gyalogsággal. Gregoróczy meghagyta Izdenczy Péternek és vajdáinak, hogy a gyalogságból két szárnyat alkossanak, úgy, hogy a közepére a huszárság kerüljön. Ez megtörténvén, elég erősnek érzé magát, hogy a rohanva közeledő 500- 600 török lovassal szembeszálljon. E pillanatban érkezett meg Czelting Károly győri generális. Ahelyett, hogy elegendő német katonaságot hozott volna magával, Győrből tizenhat német lovassal és egy szekéren néhány német puskással jött. A puskásokkal a közeledő törökökre lövetett, mire azok kissé megrezzenve megállapodtak. Czelting erre magához szólítá Gregoróczy csapatvezető kapitányt, s meghagyta neki, hogy az egész lovassággal vonuljon vissza. Gregoróczy intett a seregzászlótartónak, az megfordult, s utána az egész huszárság vágtatva vonult vissza egy dombtetőre.

 

A gyalogságot otthagyták a török előtt. Az 500-600 főnyi török lovas néhány perc alatt a gyalogság nyakán termett. Iszonyú öldöklés támadt. A hajdúk hiába küzdöttek, a török lovasság erősebb volt, s rövid harc után megsemmisítette a győri magyar gyalogságot. Izdenczy Péter lóháton lévén, megmenekült ugyan, de embereinek a java ott maradt a csatatéren.

 

Elesett Jajczay Balázs és Podgoray Tamás gyalogos vajda, Lukács deák, a győri iskolamester, Tőzsér János, Mód Demeter és igen sok derék győri, komáromi és óvári polgár. Ez utóbbiaknak a számát meg sem lehetett állapítani. Az egykorú jelentések egyike a győriek veszteségét háromszáztizenhat emberre teszi, a másika az ismeretleneken kívül kétszázharminchat elveszett emberről számol be.

 

A súlyos veszteségnek az oka a győri generális volt, aki a magyar huszárságot visszarendelte! Nemcsak a magyar tisztek vallották ezt, hanem a királytól kiküldött vizsgálóbizottság is ezt állapította meg. Bizonyos dolog volt ugyanis, hogy a győri huszárság a harcra vágyó magyar gyalogsággal egyetemben elég erős volt a török feltartóztatására. A tanúvallomások szerint a huszárok harcolni akartak, s mikor a generális visszaparancsolta őket, csak káromkodva és szitkozódva engedelmeskedtek! A gyalogságról maga Izdenczy főkapitány vallotta, hogy friss, bátor és harcra vágyó volt az egész gyalogrend; semmit sem óhajtott jobban, mint a törökkel szembeszállni!

 

A győztes török had amily gyorsan jött, éppoly sietséggel távozott, magával vivén a rabokat és a levágott fejeket. Pálffy Tamás palotai főkapitány augusztus hó 9-én a kémek jelentése alapján azt írja, hogy a fehérvári bég százhatvan rabbal érkezett haza. A Bezliaváros (katonavár) előtt nagy fentőt csináltatott, és a megnyúzott hetvennégy hajdúfejet ott rakatta fel. A fejbőröket Budára akarja vinni. Némelyek - írja Pálffy - azt mondják, hogy a rabok közül többeket megkínoztatott, ki akarván belőlük venni, hol lehet a Rábán legkönnyebben átmenni?

 

A győriek vereségének a híre hamar elterjedt itthon és külföldön egyaránt. A vereség okának a kiderítésére még augusztus havában bizottság ment Győrre. A bizottság tagjai voltak: a veszprémi püspök, Illésházy István kapitány, Kollonits Szigfrid, Braun Rézmán és Samaria de Specia Casa főtisztek. A bizottság megtekintette a csatateret, kihallgatta a magyar tiszteket, s megállapította, hogy a visszavonulás fölösleges és elhibázott dolog volt. A bizottság véleménye szerint a győri generális: Czelting Károly volt a vereség oka, mert ő rendelte vissza a huszárságot. Czelting generális nem találván a győri magyar tisztek között bűnbakot, a palotai főkapitányra: Pálffy Tamásra kente a bűnt. Azt írta a királynak, hogy mindennek Pálffy az oka; mert nem jelentette idejében a török közeledését! Pálffy erre kijelenté, hogy amint a bég felvonulásának híre jött, azonnal megírta. A levelet futva vitte az embere Csesznekre, hogy onnét Győrre küldjék.

 

A levélvivő este érkezett Csesznek vára elé. Eleget kolompozott ott, de nem bocsátották be. A kapunálló virrasztó azt mondá néki, majd kapunyitáskor jöjjön, akkor átveszi a levelet. A híradás ily módon későn érkezett Győrbe. Az efféle híradás különben is nehéz dolog, mert a török nem a palotaiak orra előtt szokott elvonulni, hanem a Vértes aljában, Almás és Csurgó között indul fölfelé. Onnét pedig semmi hírt sem szoktak hozni. Jó főkémet kellene Fehérvárott tartani - írja Pálffy -, ő rajta is volna mind ígérettel, mind adománnyal, de sehol szerét nem teheti. A mostani kémnek sem adott a győri generális biztató levelet, hát hogyan higgyen a beszédnek és ígéretnek?

 

Ezenközben a győri csatában elfogott rabokat Konstantinápolyba cipelték, Ungnad rezidens (követ) megkérdezte a rabokat, mint történt a győri csata? A magyar rabok ugyanúgy adták elő a dolgot, mint a kiküldött biztosok. Ungnad konstantinápolyi jelentése szerint (1577. nov. 3.) a törökök a gyűlölt Gregoróczyt mondják a vereség okának. Természetes dolog ez - írja Ungnad -, mert a törökök mód nélkül gyűlölik a jeles Gregoróczyt, aki bizony már sok csapást mért reájok.”

 Győr vára

lásd. Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Török portya – magyar portya c. fejezet.