A turai vásárütés

1585. augusztus 24-én a Galga mentén fekvő Turán országos sokadalmat tartottak. A kereskedők, az „áros népek” és a vásározó sokadalom összegyűlése igen nagy kísértést jelentett a prédára és zsákmányra éhes végvári vitézeknek. Az egri, a kassai, a tokaji, a kállói és a szatmári végek népe tanácskozta meg, hogy erejüket összeadva rámennek a szolnoki török bég védelme alatt tartott turai vásárra…

Tudjuk, hogy a vállalkozásra összesereglett magyar végváriak a vásárt megelőző hétben Tokaj tájékán gyülekeztek össze. Elég tetemes hadat alkottak. Egerből jött 300 lovas és velük 200 gyalog; a kassaiak 200 huszárja és 100 német gyalogja érkezett meg a gyülekező helyre; Kállóból 350 magyar és német katona érkezett; Rissel tokaji kapitány 100-100 lovast és gyalogosot hozott, a szatmári vitézek 150 lovassal és a hozzájuk csatlakozott 300 szabadlegénnyel érkeztek, míg Ecsedről Báthory István (az erdélyi fejedelem és lengyel király rokona) 500 huszárral és 200 gyalogossal csatlakozott a hadhoz. Ezenkívül néhány kalandvágyó környékbeli nemes is csatlakozott még a vállalkozáshoz.

A Tiszán átkelve lopva a Jászságon át Tura közelébe siettek, s a tervük szerint augusztus 24-én délután 2 óra magasságába kezdték volna meg az akciót. Mégis másként alakultak a dolgok. A különböző kompániákból álló had mozgását nem megfelelően koordinálták, valamely csapatok előbb, mások később érkeztek meg Tura közelébe. Nem várták azonban be egymást, hanem nyomban támadást kezdtek. Hogy ennek mi volt az oka? A harci vágy, a préda éhség, a villámgyors rajtaütés kényszere? Nem tudjuk biztosan. Vélhetően ezek eredője együttesen hatott.

A turai vásárt mindössze 300 török vitéz biztosította, a szolnoki garnizonból, de a hatvaniak – lévén nem nagy távolságra voltak – is mozgósíthatóak voltak bármely vész hírére. Amikor az elsőként megérkezők – az egri és a kassai vitézek – Turához értek, nyomban támadást indítottak a szolnoki bég katonái ellen. A törökök keményen védekeztek, de a helyzetük egyre reménytelenebbé vált, amint a többi seregtest is folyamatosan érkezett, s mire utolsóként a Báthory vezette – önmagában is tetemes erejű – csapat beérkezett a mezővároskát már teljesen körbe vették a magyarok.

A heves és véres, de rövid harcban mintegy 80 török elesett, míg a támadók vesztesége mindössze 7 halott volt. A török fegyveresek leverése után kirabolták a vásárt. A riadalomtól és az összecsapástól megrémült keresztények a templomba menekültek. Őket nem bántották, de őket is megsarcolták: 4000 tallért fizettek a végváriaknak, a zsidó és a muszlim kereskedőket azonban teljesen kifosztották.

A végváriak amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan távozniuk is kellett, ha nem akarták, hogy a környező palánkok és várak törökjei a vészre összegyűljenek és útjukat állják. Bár a legenda szerint a felfordulásban számos török kereskedő sebtében a Galga vízébe hányta arany- és ezüst „marháját”, annak kihalászására most nem volt idő. Így is 150 szekérnyi árút és portékát zsákmányoltak, s elhajtottak 137 török hadifoglyot, valamint 20 gazdag kereskedőt, akikért váltságdíjat reméltek. A zsákmány szétosztásakor mindenkinek bőven jutott ruhaneműből, de még az elrabolt borsból és sokféle fűszerből is. Ez a „borstörés” aztán országos visszhangra jutott, amelytől Budán is és Bécsben is igen prüszköltek, amikor a végváriakra való panaszokat meghallhatták…