1587-ben, nem bizonyosan ezen a napon – lévén húsvét „mozgó” ünnep – tehát nem bizonyos, hogy éppen április 5-én, de nagycsütörtökön (valójában március 25-én) Zrínyi György – a szigeti hős fia, és Nádasdy Ferenc csapatai újólag a dél-dunántúli területen portyáztak, egészen Babócsa és Szigetvár közé lopakodtak és rajtaütöttek a Kálmáncsehi (ma Kálmáncsa) nagy vásárán. A sokadalom fölveréséből sok „áros törököt” „szép marhákkal” elhajtottak.

Nagy László: Nádasdy Ferenc, az erős fekete bég. Bp. 1986. 140.

Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. A vásárütés című fejezetből részlet...

A hódoltság idején a kereskedésnek éltető ere és alapja a vásár lévén, minden kalmár, árusember, boltos, kereskedő, tőzsér, kufár, komplár és csihés oda igyekezett. A jobb vásárokra seregével vonultak a kötött kalmárszekerek, az üzörszekerek, a rézárukat vivő bakószekerek, a debreceni sóskocsik, a könnyű fakószekerek és a vásznasok társzekerei. Sátorosok, lóháti kereskedők, aztán hátas kalmárok, akik gyalogszert butyrokban és berbencékben vitték a portékáikat, szintén szép számmal igyekeztek a vásárokra. A pénzváltók költöző szekereken indultak, és zsákokban meg tarisznyákban vitték a csengő oroszlános tallérokat, no meg az apróbb váltópénzt. Hogy az útonállókat és a prédára leső tolvajokat elriasszák, többnyire tömegesen és szerszámosan vonultak a vásárokra. A töröktől nem kellett tartaniok a hódoltság földjén. Hisz a török mód nélkül örvendezett a vásárosoknak, s minden vásárra kiáltvánnyal csalogatta a királyi terület kereskedőit. S akik eljöttek, azokat a maga katonaságával védte. Mind a török, mind a magyar sokadalmakat az úgynevezett vásárőrzők (lovas vitézek) kerülgették, s védelmezték az esetleges támadók ellenében.

Szóval minden gondoskodás megtörtént, hogy a kóborlók rajtuk ne üthessenek. A jó vásárosoknak talán nem is történt volna bajuk, ha végbeli vitézek nem lettek volna. De voltak, mégpedig fizetetlenek és szegények. A császár prófuntján a magyar katona meg nem élhetett, hogy tehát életét megtarthassa, a máséhoz kellett nyúlnia. Ott szerzett tehát valamit, ahol talált. S hol talált volna jobb posztót, csengőbb aranyat, több lovat, mint vásárokon? A vitézek tehát a vásárok legsűrűbb látogatói voltak. Vásárolni ugyan semmit se vásároltak, de annál többet vettek, mégpedig erővel. S nem pénzzel, de vassal fizettek. A pokolban legyen a feje, aki a szegényekre bűnt vet, amiért a vásárosokon eret vágtak, s rajtok némi csintalanságot tettek. Ők is emberek voltak, és élni akartak.

A pénzvágyó kereskedők, akik busás nyereségre számítottak; a török vámbérlők, akik szentül hitték, hogy az asztaluk fiát pénzzel megtömhetik, annyira nem lesték a vásárok idejét, mint a jó végbeli vitézek. S volt is miért lesniök, mert ha egy-egy népesebb török vásárt sikerült megütniök (ahogy akkor mondták), többet szereztek, mint a császár zsoldján tíz éven át. Eb volt a bakszekere, csak az az átkozott frigy ne lett volna! A két császár úgy őrizte a békességet, mint a hétfejű sárkány. Nekik ugyanis hasznuk volt a békességből; azzal meg édeskeveset törődtek, hogy a vitézlő rend a békesség idején meg nem élhet. S ha, mint szokásuk volt, szablyájukkal kenyérkeresésre indultak, a császárok nemcsak börzönködtek a szegény vitézeken, de még a szerzeményüket is elszedték. Idő folytán azonban maguk a magyar generálisok (az ország hadnagyai) is belátták, hogy a vitézek harc nélkül meg nem élhetnek, tehát nem erőltették őket a békesség megtartására, amiből csak káruk volt. A generális uraimék úgy gondolkodtak, mint Batthyány Ádám, a Kanizsával szembevetett végházak főgenerálisa, aki nagy jókedvvel tudatta a Dunán innen lévő magyar generálissal, hogy mily szép nyereséget hoztak az ő vitézei. "Jó törököket hoztanak - írja - és jó bulyákat (török nőket) és szépeket, olyakat, hogy ha kigyelmed itt volna, megkönnyebbedhetnék az nyavalyája. Hogy kigyelmeteket onnéd fölül (tudniillik Bécsből) igen tilalmazzák a csatától, értjük. Úgy vagyon, minket is tilalmaztak; de az mi meglesz, ugyancsak megleszen!"

Szóval a mi vitézeink a tilalmat semmibe sem vették, s nem várták, hogy a császár megengedje nekik a harcot, hanem jó maguk gyöpre vetették a táncot. Nem a császárok akaratja, hanem a maguk szükségük után indultak.

A fizetetlen végbeliek tehát a hódoltsági vásárok és sokadalmak (országos vásárok) meglepését, és a kövér erszényű kereskedők kifosztását nagy kedvvel mívelgették. A harcnak ezt a különös módját vásárütésnek hívták. Külön katonai tudomány volt ez! Sok ravaszság, tapasztalás és ügyesség kellett ahhoz, hogy egy-egy vásárt jó sikerrel megüthessenek. Mert hát a török vitézeknek is volt ám magukhoz való eszük, s nem nézték összetett kézzel a vásárosok kifosztását! Heteken át kellett tehát bölcselkedniök és számítgatniok, mint kelljen a dolgot nyélbe ütniök. Egy-egy vásárütésre nagyobb gonddal készültek, mint valami várszállásra.

Mivel a vásárok török földön estek meg, s mivel a magyar végházaktól nagy távolság választá el, az oda érkezés idejét percekre ki kellett számítaniok. A vásárokat ugyanis mindig olyankor ütötték meg, mikor a sokadalom vagy vásár utolsó napjára haladt, vagyis mikor már oszlóban volt. A portékát ilyenkor már szépen becsomagolták, a pénzt a zsákokba kötözték, s mindenki áldomást iddogált. Természetes, hogy mikor az emberek gégéjüket öntözgetik, az őrködésre kevesebb gondot vetnek. A megütésre tehát ez a legalkalmasabb idő.

A végházaknak a vásárütésre összegyűlt népe éjjel indult meg, s mindig csak éjjelidőkor haladt tovább. Nappal rejtett helyen lesbe állt. Amikor aztán észrevétlenül a célhoz közel ért, a kapitányok a sereget három részre osztották. Elöljáróban a legjobb torkú és a legjobb lovú száguldókat bocsátották. Ezek a kipróbált, markos legények rettenetes lármával ütöttek a vásárosokra. A lárma arra való volt, hogy a közelben rejtőző török sereget biztos helyéből kicsalja. Amint a vásárőrző török sereg rejtekhelyéből kiütött, a magyar vásárütők derékhada (dandárja) azonnal hátba fogta, hogy szaladásra hozza. Amíg az elüljáró had bent a városban a vásárosokat kopasztgatta, künt a mezőn véres harc folyt. Ha a mieinknek sikerült a török sereget "megtolniuk" (azaz visszaszorítaniuk), nyert ügyük volt. Aztán már könnyű volt nekik a zavarba hozott seregből a lelket kifojtaniok. Ha a dolog nehezebben ment, előállt a "segítősereg" (azaz a tartalék).

Nem mondjuk, hogy a vásárütés a mieinknek mindig sikerült. Néha-néha bizony jól megvetett kelepcébe rohantak és véres fővel jöttek vissza. Azonban a legtöbbször mégis szép nyereséggel s vidám kedvvel tértek meg.

Miután a vásárosokat, mint a pihés ludakat, alaposan megkoppasztották, a nyereséggel, meg a rabul hozott török és zsidó kereskedőkkel biztos helyre vonultak. Rabul csak olyanokat hoztak magukkal, akiktől érdemes sarcot várhattak.

Zrínyi György