A magyar végvári vitézek „fekete napja”, a szerencsétlen vértesaljai portya.

1587. június 26-án történt meg a magyar végvári vitézek egyik legnagyobb vállalkozása és egyben legnagyobb katasztrófája, a „vértesaljai portya”.

Az északnyugat-dunántúli, és alsó-magyarországi (avagy a mai nyugat-felvidéki) magyar végházak kapitányai és legényei egy leleményes és bátor vállalkozásra készültek fel:
A magyar vitézek azt tervezték el, hogy a budai pasa Bicske és Buda közelében füvelő ménesét hajtják el. A vitézek 1587. június 26-án este indultak meg Komárom várából, ott volt a főtisztek között, az „erős fekete bég”, Nádasdy Ferenc, és barátja-bajtársa Pálffy Miklós főkapitány, velük ment az érsekújvári kapitány, Fernando Zamaria Specie de Casa, s vele Görög János az érsekújvári huszárok parancsnoka a legényeivel, aztán a tataiak Paksy György kapitányuk vezetésével.

Így indultak együtt 1600 fővel – 700 lovas és 900 gyalogos katona – a budai törököket megkísérteni. A gyalogság Bicske mellett maradt, míg a lovasok mind előre száguldottak Buda felé. Itt is, ott is gyorsan összeterelték a törökök fűre bocsájtott lovait, s hamarost visszafelé tértek. A budai pasa, Szinán azonban éber volt, 1500 lovasával, 500 janicsárral és 16 tábori ágyúval azonnal a magyarok nyomába eredt.

A főtisztek – mind Nádasdy, mind Pálffy – úgy gondolták, hogy gyorsan visszavonulnak és nem veszik fel a harcot az őket üldöző túlerőben lévő ellenséggel, de némely vitézeket, annyira elfogta a harci láz és a zsákmányolás heve, hogy minden elővigyázatosságról megfeledkezve a török ellen akartak fordulni. Feljegyezték, hogy Berhidai Huszár Mátyás – a nevezetes pápai kapitány, Péter öccse – kérlelte a vezéreket, hogy akár 40 huszárral (!) is támadhasson a budai pasa serege ellen…

Igen csak meglepődtek, amikor a törökök erejével találkoztak: a gyalogságot is gyorsan szekerekre ültették és a csatamezőre szállították. A magyarok harcrendjében a lovasok álltak középen három rendbe osztva, míg a szárnyakon a gyalogság állt fel. A magyarok harcolva vonultak vissza, de amikor a török ágyúk is tüzeléshez fogtak, a magyar huszárok hátat adtak és megszaladtak, magukra hagyva a gyalogos sereget.

Nádasdy és Pálffy a menekülők elé álltak, hogy visszafordítsák őket, de ez nem sikerült. Nádasdy maga is a menekülőkkel tartott, míg Pálffy Miklós visszatért a még mindig harcoló gyalogosokhoz, hogy velük együtt éljen-haljon. A magyar gyalogosokat a túlerő egy erdőbe szorította, itt valamelyest menedékre leltek, mert az ellenség a sűrűben nem merte üldözni őket. A veszteségük azonban így is óriási volt, közel 600 magyar vitéz maradt halva a csatamezőn.

A törökök nagy zsákmányt ejtettek, és a megvert sereg 22 zászlóját vitték be Budára győzelmi trófeaként. A vereség következménye volt, hogy az Udvari Haditanácsnál Pálffy rövid időn belül sürgette, hogy azonnal erősítést kell küldeni Komáromba, Pápára és Érsekújvárra, nehogy nagyobb baj történjen. Habsburg Ernő főherceg a Haditanács elnöke javasolta az uralkodónak, hogy a portyát vezető főtiszteket – elsősorban is Pálffy Miklós főkapitányt – vonják felelősségre.

A budai pasa nagyon örömmel kérkedett győzelmével, s tudjuk a követjelentésekből, hogy az elfogott magyar vitézeket Isztambulba vitték, s ott a török győzelem megünnepléseként felvonultatták őket.

„Pezzen Bertalan császári követ szeptember 2-án jelentette Konstantinápolyból, hogy Nádasdy és Pálffy foglyul ejtett katonáit diadalmenetben vonultatták végig a főváros utcáin. Elől fényes török lovascsapat haladt, akiket pattantyúsok és puskás gyalogosok követtek. Majd a zsákmányolt 18 zászlót hoztak, köztük a Habsburg-uralkodó sassal és osztrák címerrel díszített fő zászlóját. Ezután 120 fogoly következett hosszú láncra fűzve; mindegyik rab 4-5 társának levágott fejét vitte, s minden tízedik rab után hosszú póznák következtek, melyről emberfejek lógtak. Amikor a menet megállt, a fejeket halomba rakták és a zászlókat melléjük szúrták. Akkor a rabokat a díván elé vezették. A csata lefolyásáról a legelőkelőbb fogolynak, Forgách Györgynek kellett beszámolnia. A kihallgatás után a foglyok nagy részét gályarabságra ítélték.”

 lásd. Nagy László: Nádasdy Ferenc, az erős fekete bég. Bp. 1987. 140-143.