Katonapanasz 

Pálffy Miklós jelentése Érsekújvárból a 15-éves háború elÅ‘estéjén…

1592. október 27-én kelt levelében írta gróf Pálffy Miklós alsó-magyarországi fÅ‘kapitány az érsekújvári és a komáromi vitézek siralmas állapotairól a következÅ‘ sorokat…

„…mely jámborul és igazán szolgálnak itt helyben, azt mindnyájan tudjuk. Ezek idestova ki nem mentek kóborlani, hanem mindenkor az Å‘ statiójokban és helyekben megmaradván jámborul és híven szolgálnak… minemű fogyatkozások van és ínségben vagynak, azt csak az Isten tudja; kegyelmeteknek pedig jó emberséggel írhatom, hogy sokaknak közülük, a kik vagyon negyven esztendeje, hogy Å‘felsége szolgálatjában vannak, az orczájokon és vén szakállukon csurgott le a könyüjök… Az ellenség is pedig nagy szívet és bátorságot veszen rajta, ha látja, hogy ezek e helybÅ‘l ki fognak menni és szállani és hogy Å‘felsége régi szolgáit így éhel hagyják meghalni, meg nem adván az övéket. Bocsátottam immár el közülük harminczat olyakat, hogy száz mérföldrÅ‘l kellett volni idehozni Å‘ket! Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülük, hogy három vagy négy is nem ehetnek az kenyérbÅ‘l.”

A forrásokban áradnak a panaszok az egész XVI. század folyamán – számtalanszor hoztuk rá eddig is a példát – a zsoldba fogadott, szolgáló katonaság fizetetlenségérÅ‘l. És ennek a folyamatnak nem volt vége a XVII. században sem. A végházak gyakran fizetetlen katonái a "se pénz, se posztó" állapotán csak úgy tudtak segíteni, hogy maguk is gazdálkodásba kezdettek, nem egy példánk van erre, vagy rabolni és fosztogatni indultak. Tudjuk, hogy a nyomorúság elÅ‘l sokan más véghelyekhez szöktek, vagy egyszerűen kereket oldottak, amint errÅ‘l Kerecsenyi László végvári kapitány – ekkor éppen a zalai Komár parancsnoka, panaszkodott, hogy nem csupán közvitézei, de két „fÅ‘legénye” (azaz altisztje) is megszökött a fizetetlenség elÅ‘l, ki Szigetvárra, ki GyÅ‘rbe ment, jobb szolgálatra.

A kanizsaiak 1576-ban írták, hogy nem csoda, hogy szökések vannak, hiszen aki elhagyja a király zsoldját és valamely földesúr bandériumába szegÅ‘dik, az sokkal jobban jár, mint Å‘felsége vitézei:

„minden vitézlÅ‘ ember az urak fizetésére siet, mert az uraknak az Å‘ szolgájok fizetésében el nem vesznek, hanem pénzrül pénzre nekik megfizetnek, annak fölötte jószágokat is sokak közikbe osztanak. Ha melyik gonosz szerencsével kárt vall (ti. harcban sebesül, betegszik meg vagy elveszti jószágát, lovát, fegyverét, páncélját…etc.) mindennel segítik, nem hagyják megszegényedni…”

SÅ‘t mi több – írta a kanizsai panasz, akik viszont a királyt szolgálják, csak a mustrán látják, hogy nem hogy gyarapodna a fizetségük – annyi esztendÅ‘ után – hanem még el is vesznek belÅ‘le. A csákányiak – egy kicsiny somogyi végház – vitézlÅ‘ népe, akikrÅ‘l pedig megjegyzik, hogy igen értik a törökkel való harcot – különösen Borbély János és Kiss Benedek vajdájukat és katonáikat emlegetik, kijelentették: „hogyha népüket nem fizetik, mind elmennek.”

Hát ment is, aki mehetett, aki pedig továbbra is fizetetlen és nyomorúságos állapotban maradt az úgy segített magán, ahogyan tudott. Gyakran úgy, hogy az Å‘rségben ne fagyoskodjanak a pihenÅ‘ társuk ruháit is magukra vették a strázsák, mint ezt a tihanyiakról írták volt.

1571-ben tudósít egy levél Pápáról, hogy a gyalogosok aratás idején mind kimennek napszámba és így próbálnak pénzt keresni. Ghyczy György újvári kapitány írta 1573. decemberében:

„hogy éhel is némelyik, hogy csak meg nem hal. Ide szállásomra jÅ‘ némelyik néha ebédre, néha estve, és úgy panaszolkodnak elÅ‘ttem, hogy csak kenyeret sincsen mivel venniük. Kinek egy darab kenyeret, kinek egy pénzt, kettÅ‘t adok… A vártán nem állíthatjuk meztelen… Hátán a háza: dárdája, puskája és tarisznyája az Å‘ összes vagyona.”

Keserves állapotukra jól rávilágít – többek között – az a levél (itt fenn idéztük), amelyet a neves fÅ‘kapitány, Pálffy Miklós írt az uralkodónak, Rudolf császárnak és királynak, 1592-ben, jelentve, hogy:

"Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülük, hogy három vagy négy napja is nem ehetnek az kenyérbÅ‘l."

Ugyancsak ebbÅ‘l az idÅ‘szakból való az a jelentés is, amely a stratégiai fontosságú Komárom várának vitézeirÅ‘l szól, akikrÅ‘l tudott volt, hogy igen jeleskedtek a törökellenes harcokban, nem csak a szárazföldön, de naszádosaik a Dunán is nem egyszer véres harcokat vívtak. Éppen e naszádosok gyalázatos szegénységérÅ‘l panaszkodik egy levél, amely arról szól, hogy némelynek ruházata olyan foszlott és szakadozott, hogy kénytelenek feleségük ruháját és cipÅ‘jét felvenni (!).

A hosszú háborúskodást lezáró béke (1606) még keservesebb idÅ‘ket hozott a végvárak népeire; a "se pénz, se posztó", avagy a fizetetlenség szinte általánossá vált. Számos kutató, úgy látja, hogy ez a fizetetlenség okozta a végházak züllését – amelyben természetesen van igazság –, és ez váltotta ki áttételesen a magyar hadügy süllyedését is.

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű, de bizonyos, hogy a XVII. század elsÅ‘ felébÅ‘l számos forrás utal arra, hogy a magyar végek élete még nehezebb lett, és a végvárak népének sorsa még sanyarúbbra fordult. Számtalan panasz árad a fÅ‘kapitányokhoz, a nádorhoz, sÅ‘t magához az Udvari Haditanácshoz, vagy az uralkodóhoz, amely a magyar végváriak "megbántódásai"-ról szól.

„Nincs ország, ahol olyan nyomorult és megvetett lenne a várÅ‘rségek állapota, mint nálunk, ahol a szegény katonától mindenki elfordul. Bár sírunk, jajgatunk és sóhajtunk, senki nem könyörül rajtunk. Fohászkodásunk mindenütt siket fülekre talál; mindenütt kivernek bennünket. Ez a fizetésünk Å‘rködésünkért, folytonos koplalársunkért és nélkülözéseinkért…”

Tudjuk, hogy nagy számban mentek magyar katonák Lengyelországba, és álltak ott zsoldba, hogy a hazai nyomorúságuktól megszabaduljanak. A nádor, Esterházy Miklós arról írt, hogy a század elsÅ‘ felében – a csak lengyel földre – elvándorló katonák a száma a 40-ezer fÅ‘t (!) is elérhette. Ezt a számot pontosan ma már nehezen állapíthatjuk meg, de bizonyosnak vehetÅ‘, hogy nem légbÅ‘l kapott adattal van dolgunk. Példaként említhetÅ‘, hogy egy 1620-ban datált jelentés – amelyet szintén a nádorhoz írtak –, arról szólt, hogy Keszthely Å‘rsége már tizenegy éve nem kapott fizetést (!), ugyanakkor parancsba adták, hogy az Å‘rség vonuljon hadba: "E szegénylegények (…) Keszthelyt minden ellenségtÅ‘l Å‘rzik és védik, de fizetetlenül s ruhátlanul hadba nem mehetnek."

Igali István keszthelyi vajda ezt írta:

„Minket régi vitézeket a polgároktól úgy ösmerik meg, hogy azok némelyeknek posztó-ruhájok vagyon és jó szűrűk, mi penig mezítláb, ruhátlanul járunk, és csép, kapa az fegyverünk. Az éhínség kerget immár koldulni bennünket. Ilyen szűk, drága idÅ‘ben feleségünket, gyermekeinket éhen nem ölhetjük meg.”

Nem is csoda, hogy ez az elhanyagolt katonanép, aztán erÅ‘szakkal szedett jogtalan vámot, vagy éppen gazdálkodásba kezdtek. A város földesura, s egyben a kapitánya, Szentgyörgyi Bakács Sándor nem volt hajlandó arra, hogy az Å‘rség elmaradt zsoldját a saját javaiból egyenlítse ki, inkább átadta Keszthelyt a király birtokába. Azt a királyi biztosok megtették, zsoldot azonban Å‘k sem fizettek, sÅ‘t a várkapitányi tisztet továbbra is a régi tisztviselÅ‘re bízták, aki aztán késÅ‘bb a királytól, II. Ferdinándtól bárói címet nyert a maga és utódai számára egyaránt.

A bizonytalanságban élÅ‘ végvári vitézek elÅ‘tt nem sok lehetÅ‘ség volt: vagy elvándoroltak, nem egyszer üresen hagyták a reájuk bízott erÅ‘sséget, a föld nyomorult népét sarcolták, vagy ha megtehették az erdélyi fejedelem szolgálatába állottak. Ugyanakkor a levéltári kutatásokból, éppen Esterházy Miklós nádor pontosan vezetett fÅ‘kapitányi katonai lajstromaiból tudott, hogy a bécsi béke után, ugyan volt egy rövidebb idÅ‘szak, amikor csökkent a király zsoldjába fogadott végvári katonaság száma, de az "1625-1627 között elérte a tizenöt éves háború utolsó éveinek (1604-1607) hadi létszámát."

Pedig a védelemnek továbbra is jelentÅ‘s hadi népre volt szüksége. A béke hivatalosan 20 esztendÅ‘re kötetett meg a Porta és Bécs között, de ez nem jelentett békés hétköznapokat. Éppen a dunántúli területek végvidéke folyamatosan harcban állt, mint ezt számos korabeli forrás elénk tárja. Különösen veszélyeztet vidék volt – továbbra is – a Balaton-felvidék és Zala vármegye, ahol mindennaposak voltak a török rablásai, valamint a fizetetlen végvidéki katonák portyái, és a szabad hajdúk dúlásai.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

vö. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 25.
VERESS D. Csaba: Várak a Balaton körül. Bp. 1996. 152.
NAGY László: A végvári dicsÅ‘ség nyomában. Bp. 1978. 65., vö. még NAGY László: "Megint fölszánt magyar világ van…" Társadalom és hadsereg a XVII. század elsÅ‘ felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 101.
CZIGÁNY István: Reform vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe 1600-1700. Bp. 2004. 75.