1592 - Katonapanasz

Katonapanasz 

Pálffy Miklós jelentése Érsekújvárból a 15-éves háború előestéjén…


1592. október 27-én kelt levelében írta gróf Pálffy Miklós alsó-magyarországi főkapitány az érsekújvári és a komáromi vitézek siralmas állapotairól a következő sorokat…

 

„…mely jámborul és igazán szolgálnak itt helyben, azt mindnyájan tudjuk. Ezek idestova ki nem mentek kóborlani, hanem mindenkor az ő statiójokban és helyekben megmaradván jámborul és híven szolgálnak… minemű fogyatkozások van és ínségben vagynak, azt csak az Isten tudja; kegyelmeteknek pedig jó emberséggel írhatom, hogy sokaknak közülük, a kik vagyon negyven esztendeje, hogy őfelsége szolgálatjában vannak, az orczájokon és vén szakállukon csurgott le a könyüjök… Az ellenség is pedig nagy szívet és bátorságot veszen rajta, ha látja, hogy ezek e helyből ki fognak menni és szállani és hogy őfelsége régi szolgáit így éhel hagyják meghalni, meg nem adván az övéket. Bocsátottam immár el közülük harminczat olyakat, hogy száz mérföldről kellett volni idehozni őket! Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülük, hogy három vagy négy is nem ehetnek az kenyérből.”

 

A forrásokban áradnak a panaszok az egész XVI. század folyamán – számtalanszor hoztuk rá eddig is a példát – a zsoldba fogadott, szolgáló katonaság fizetetlenségéről. És ennek a folyamatnak nem volt vége a XVII. században sem. A végházak gyakran fizetetlen katonái a "se pénz, se posztó" állapotán csak úgy tudtak segíteni, hogy maguk is gazdálkodásba kezdettek, nem egy példánk van erre, vagy rabolni és fosztogatni indultak. Tudjuk, hogy a nyomorúság elől sokan más véghelyekhez szöktek, vagy egyszerűen kereket oldottak, amint erről Kerecsenyi László végvári kapitány – ekkor éppen a zalai Komár parancsnoka, panaszkodott, hogy nem csupán közvitézei, de két „főlegénye” (azaz altisztje) is megszökött a fizetetlenség elől, ki Szigetvárra, ki Győrbe ment, jobb szolgálatra.

 

A kanizsaiak 1576-ban írták, hogy nem csoda, hogy szökések vannak, hiszen aki elhagyja a király zsoldját és valamely földesúr bandériumába szegődik, az sokkal jobban jár, mint őfelsége vitézei:

„minden vitézlő ember az urak fizetésére siet, mert az uraknak az ő szolgájok fizetésében el nem vesznek, hanem pénzrül pénzre nekik megfizetnek, annak fölötte jószágokat is sokak közikbe osztanak. Ha melyik gonosz szerencsével kárt vall (ti. harcban sebesül, betegszik meg vagy elveszti jószágát, lovát, fegyverét, páncélját…etc.) mindennel segítik, nem hagyják megszegényedni…”

 

Sőt mi több – írta a kanizsai panasz, akik viszont a királyt szolgálják, csak a mustrán látják, hogy nem hogy gyarapodna a fizetségük – annyi esztendő után – hanem még el is vesznek belőle. A csákányiak – egy kicsiny somogyi végház – vitézlő népe, akikről pedig megjegyzik, hogy igen értik a törökkel való harcot – különösen Borbély János és Kiss Benedek vajdájukat és katonáikat emlegetik, kijelentették: „hogyha népüket nem fizetik, mind elmennek.”

 

Hát ment is, aki mehetett, aki pedig továbbra is fizetetlen és nyomorúságos állapotban maradt az úgy segített magán, ahogyan tudott. Gyakran úgy, hogy az őrségben ne fagyoskodjanak a pihenő társuk ruháit is magukra vették a strázsák, mint ezt a tihanyiakról írták volt.

 

1571-ben tudósít egy levél Pápáról, hogy a gyalogosok aratás idején mind kimennek napszámba és így próbálnak pénzt keresni. Ghyczy György újvári kapitány írta 1573. decemberében:

„hogy éhel is némelyik, hogy csak meg nem hal. Ide szállásomra jő némelyik néha ebédre, néha estve, és úgy panaszolkodnak előttem, hogy csak kenyeret sincsen mivel venniük. Kinek egy darab kenyeret, kinek egy pénzt, kettőt adok… A vártán nem állíthatjuk meztelen… Hátán a háza: dárdája, puskája és tarisznyája az ő összes vagyona.”

 

Keserves állapotukra jól rávilágít – többek között – az a levél (itt fenn idéztük), amelyet a neves főkapitány, Pálffy Miklós írt az uralkodónak, Rudolf császárnak és királynak, 1592-ben, jelentve, hogy:

"Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülük, hogy három vagy négy napja is nem ehetnek az kenyérből."

 

Ugyancsak ebből az időszakból való az a jelentés is, amely a stratégiai fontosságú Komárom várának vitézeiről szól, akikről tudott volt, hogy igen jeleskedtek a törökellenes harcokban, nem csak a szárazföldön, de naszádosaik a Dunán is nem egyszer véres harcokat vívtak. Éppen e naszádosok gyalázatos szegénységéről panaszkodik egy levél, amely arról szól, hogy némelynek ruházata olyan foszlott és szakadozott, hogy kénytelenek feleségük ruháját és cipőjét felvenni (!).

 

A hosszú háborúskodást lezáró béke (1606) még keservesebb időket hozott a végvárak népeire; a "se pénz, se posztó", avagy a fizetetlenség szinte általánossá vált. Számos kutató, úgy látja, hogy ez a fizetetlenség okozta a végházak züllését – amelyben természetesen van igazság –, és ez váltotta ki áttételesen a magyar hadügy süllyedését is.

 

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű, de bizonyos, hogy a XVII. század első feléből számos forrás utal arra, hogy a magyar végek élete még nehezebb lett, és a végvárak népének sorsa még sanyarúbbra fordult. Számtalan panasz árad a főkapitányokhoz, a nádorhoz, sőt magához az Udvari Haditanácshoz, vagy az uralkodóhoz, amely a magyar végváriak "megbántódásai"-ról szól.

„Nincs ország, ahol olyan nyomorult és megvetett lenne a várőrségek állapota, mint nálunk, ahol a szegény katonától mindenki elfordul. Bár sírunk, jajgatunk és sóhajtunk, senki nem könyörül rajtunk. Fohászkodásunk mindenütt siket fülekre talál; mindenütt kivernek bennünket. Ez a fizetésünk őrködésünkért, folytonos koplalársunkért és nélkülözéseinkért…”

 

Tudjuk, hogy nagy számban mentek magyar katonák Lengyelországba, és álltak ott zsoldba, hogy a hazai nyomorúságuktól megszabaduljanak. A nádor, Esterházy Miklós arról írt, hogy a század első felében – a csak lengyel földre – elvándorló katonák a száma a 40-ezer főt (!) is elérhette. Ezt a számot pontosan ma már nehezen állapíthatjuk meg, de bizonyosnak vehető, hogy nem légből kapott adattal van dolgunk. Példaként említhető, hogy egy 1620-ban datált jelentés – amelyet szintén a nádorhoz írtak –, arról szólt, hogy Keszthely őrsége már tizenegy éve nem kapott fizetést (!), ugyanakkor parancsba adták, hogy az őrség vonuljon hadba: "E szegénylegények (…) Keszthelyt minden ellenségtől őrzik és védik, de fizetetlenül s ruhátlanul hadba nem mehetnek."

 

Igali István keszthelyi vajda ezt írta:

„Minket régi vitézeket a polgároktól úgy ösmerik meg, hogy azok némelyeknek posztó-ruhájok vagyon és jó szűrűk, mi penig mezítláb, ruhátlanul járunk, és csép, kapa az fegyverünk. Az éhínség kerget immár koldulni bennünket. Ilyen szűk, drága időben feleségünket, gyermekeinket éhen nem ölhetjük meg.”

 

Nem is csoda, hogy ez az elhanyagolt katonanép, aztán erőszakkal szedett jogtalan vámot, vagy éppen gazdálkodásba kezdtek. A város földesura, s egyben a kapitánya, Szentgyörgyi Bakács Sándor nem volt hajlandó arra, hogy az őrség elmaradt zsoldját a saját javaiból egyenlítse ki, inkább átadta Keszthelyt a király birtokába. Azt a királyi biztosok megtették, zsoldot azonban ők sem fizettek, sőt a várkapitányi tisztet továbbra is a régi tisztviselőre bízták, aki aztán később a királytól, II. Ferdinándtól bárói címet nyert a maga és utódai számára egyaránt.

 

A bizonytalanságban élő végvári vitézek előtt nem sok lehetőség volt: vagy elvándoroltak, nem egyszer üresen hagyták a reájuk bízott erősséget, a föld nyomorult népét sarcolták, vagy ha megtehették az erdélyi fejedelem szolgálatába állottak. Ugyanakkor a levéltári kutatásokból, éppen Esterházy Miklós nádor pontosan vezetett főkapitányi katonai lajstromaiból tudott, hogy a bécsi béke után, ugyan volt egy rövidebb időszak, amikor csökkent a király zsoldjába fogadott végvári katonaság száma, de az "1625-1627 között elérte a tizenöt éves háború utolsó éveinek (1604-1607) hadi létszámát."

 

Pedig a védelemnek továbbra is jelentős hadi népre volt szüksége. A béke hivatalosan 20 esztendőre kötetett meg a Porta és Bécs között, de ez nem jelentett békés hétköznapokat. Éppen a dunántúli területek végvidéke folyamatosan harcban állt, mint ezt számos korabeli forrás elénk tárja. Különösen veszélyeztet vidék volt – továbbra is – a Balaton-felvidék és Zala vármegye, ahol mindennaposak voltak a török rablásai, valamint a fizetetlen végvidéki katonák portyái, és a szabad hajdúk dúlásai.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 

vö. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 25.
VERESS D. Csaba: Várak a Balaton körül. Bp. 1996. 152.
NAGY László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 65., vö. még NAGY László: "Megint fölszánt magyar világ van…" Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 101.
CZIGÁNY István: Reform vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe 1600-1700. Bp. 2004. 75.