1594. május elsÅ‘ felében is meglehetÅ‘sen nagy erÅ‘vel és heves összecsapásokkal zajlott Esztergom ostroma, melyt a törökök nagy hÅ‘sisséggel védelmeztek…

Május 8-13. között a falak megközelítése, réslövés került sorra. Illésházy István írja naplójában:

„A szÅ‘llÅ‘hegyek felÅ‘l kezdte lÅ‘ttetni a várat, honnan igen meredeken kellett az várat ostromlani. Jól megtörtetvén a várat, az hegyrÅ‘l alá az Duna mellé szállott az tábor, az álgyúkat is oda hozták; az nagy várast akarták immár elÅ‘bb megvenni”

Leo Gall tüzér fÅ‘parancsnok – Istvánffy Miklós leírása szerint – 7-én éjjel tolatta át a szÅ‘lÅ‘kön az ágyúkat, majd látván, távoli még a hely, 8-án éjjel közelebb tolták és a török temetÅ‘nél építettek sáncot. A váron túl, keleten is sánc készült, hogy a lövészek onnan szemmel tartsák a Dunát; és megakadályozzák a török hajóknak Budáról való felhatolását (ez nem sikerült). Az ostromlók hajói a vár és a Dzsigerdelen palánk (Párkány) zárótüze között nem tudtak átevezni. A török hajók viszont Budáról jövet Párkány felÅ‘l kerültek (elkerülve így az Esztergomtól keletre levÅ‘ parti üteg tüzének hatókörébÅ‘l) s éjjel eveztek át Párkányból a Vízivárosba, s rakodtak ki.

Ebben a szakaszban mégis jelentÅ‘s sikert értek el az ostromlók. Pálffy Miklós titokban alkudozni kezdett a rácokkal, akik 10-én éjjel megnyitották a kapukat, s így a város az ostromlók kezére került. Kjátib Cselebi errÅ‘l így emlékezett meg:

„…a Boszniából és SzemendrébÅ‘l érkezÅ‘ kétezer fÅ‘nyi lovas Esztergomba küldetett s kezeikbe zászlók adattak, annak jeléül, hogy a mit zsákmányolás által szereznek, az övék legyen. Ezek árulást követtek el, mert az ellenséggel értekeztek és Esztergom külváros kapuit, a hol állomásoztak, gyorsan kinyitották és ellenséghez csatlakoztak.” (Megjegyezzük: aligha lehettek kétezren.)

Mélabúsan írta Kjátib Cselebi, hogy a jobbágyok sem álltak mellettük: „A ráják segítsenek, mert a mieink szóltak a falusi népnek, de azok nem engedelmeskedtek, hanem az ellenség pártjára szegÅ‘dtek.” A réslövetést rohamok követték. 13-án az ágyúgolyóktól kigyulladt a Szt. Adalbert székesegyház tornya, Istvánffy Miklós szerint szerint ekkor kellett volna rohamra menni, ám azt másnapra tűzték ki.