1596 - A mezőkerestesi csata

1596 - Mezőkeresztesi csata

 

1596. október 26-án zajlott le a keresztény szövetségesek és III. Mohamed török szultán hadserege között a mezőkeresztesi csata. Az ütközet nem csak a 15-éves háború (1591-1606), de a XVI. századi magyar hadtörténet – Mohács utáni (1526) – legnagyobb mezei összecsapása volt. A mezőkeresztesi csatában a Keresztény Liga csapatai – a Habsburg-erők és nyugati szövetséges itáliai és német fejedelmek csapatai és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hadai – nagy erővel sorakoztak fel az Egert sikeresen ostromló török szultán hadával szemben. Az ütközet, amely a megelőző előcsatározásokkal együtt több napon át tartott, a törökök győzelmével ért véget…

 

Mezőkeresztesi csata ábrázolása egykorú török miniatúrán.

Középen a janicsárok mögött maga a szultán, III. Mohamed.

 

 

Baranyai Decsi János krónikájában:

„Miután Miksa és Zsigmond (ti. Habsburg Miksa főherceg és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem – megjegyzés tőlem.) egyesítették seregeiket, melyet 55 000 kiváló fegyveresre becsültek, egymásnak esküvel kötelezték magukat, hogy Miskolcról elindulva a törökök ellen vonulnak, s elhatározták, hogy megütköznek velük. Így október 21-én a sereget megindították, s másnap egy hosszú és széles hangaerdőn vonultak át, s Eger felé tartottak.

 

Egertől nem messze, egy Keresztesnek nevezett község, olyan síksággal, hogy bármilyen nagy seregeknek elég nagy terület az ütközetre. Itt október 26-án adott jelre a mieink bátran rohamra mennek, de a rájuk rohanókat a törökök vitézül feltartják. Eközben a tatárok lassú előnyomulással felfejlődtek, s a mieinket lassanként minden oldalról körülvették.

 

Miután néhány órán át csetepatékban küzdöttek, s valameddig egyenlő reménnyel harcoltak, mindenfelé nagy mészárlás kezdődik, s a törökök, nem tudni: komolyan-é vagy terv szerint megfutamodnak, s miközben a mieink erősen üldözik őket, nagy futva menekülnek. A mieink üldözik a futókat, s felbomlott sorokban versengve pusztítják őket, s az ellenségtől 109 ágyút elvesznek. Ezek mellett, aminek legkevésbé lett volna szabad megtörténnie, elmellőzik a hátuk mögött a hadi mozsarakat, s azt vélvén, hogy a törökök most már megállás nélkül futni fognak, benyomulnak a táborba, mely mindenféle igen értékes dolgokkal csodálatosan meg volt rakva, s kifosztják.

 

Ezt látva a janicsárok, akiket a sátraknál őrségül visszahagytak, mivel észrevették, hogy semmi lehetőség nincs már a menekülésre, összeszedve bátorságukat az ágyúkból lövöldözni kezdtek azokra, akik a futó törököket üldözték. Mikor ez nagy pusztítást okozott a mieink között, a másik oldalról a tatárok támadtak, és Czikala basa lovasságával oldalról támadta meg a mieinket, kezdtek előbb néhányan a német páncélosok közül, majd az erdélyiek és a magyarok is megfutamodni. Ettől a dologtól a törökök fellelkesülve a törökök, azok is, akik a táborban voltak, azok is, akik megfutamodtak, hirtelen nagy lármával a mieinkre visszacsaptak s míg nagy biztonságban a zsákmányolás leköti ezeket, váratlanul rájuk támadtak. De azok is, akik már a táboron túl menekültek, oda visszaszáguldanak, s bizonyos őrizetre szolgáló csapatokkal, melyek mindig erre a célra távolabb valami dombon Czikala basa vezetésével piros zászlókkal jelezve mozdulatlanul álltak egészen eddig a pillanatig, a megfutamodó mieinkre rárontanak.

 

Így a török vezérek, mikor már az első zászlók elbuktak, s a vezetőiket megölték, katonáikat a keresztények ellen zúdították: a mieink a nem várt dolgoktól megrémültek, nem tudva, hogy kihez s hova fussanak. Hozzá még a nagy zsákmányolásban is elmerültek, olyan nagy biztonsággal, hogy egyik ezeket, a másik azokat a sátrakat foglalta bele urai számadásába, s ide-oda letűzött lándzsával jelezte, hogy az elfoglalóé. Mindezeket a győzelem kivívása előtt felosztják, de ime a törökök megjelennek és súlyos csatát kezdenek. A mieinket levágja a számos sokaság, s a tatárok nyilai hullnak rájuk, mint a zárporeső, elvesznek a zászlók, s mindnyájan, akik előbb csatarendben álltak megfutamodnak.

 

Ezt látva Zsigmond fejedelem mindenkire rá kiált, könyörög, hogy az egyszer már kivívott győzelmet vak félelmükben ne veszítsék el, s megparancsolja, hogy zászlaját szembeötlő helyen tűzzék ki. De minthogy páni félelem szállta meg mindnyájukat, mikor már-már rárontottak a törökök, hogy jobb időkre megőrizze magát, ő is elhagyja a tábort, s az őt kísérő Huszár Péterrel (a neves végvári főtiszttel, pápai kapitánnyal, ki most Báthory Zsigmond szolgálatában állott – megjegyzés tőle.), Kornis Gáspárral, s néhány mással lassan az övéihez visszatért. A szétszórt keresztényeket estvélig üldözték a törökök, s vágták őket, majd mikor már akadályozta őket a sötétség, este a táborukba visszatértek. Ha az éjszaka nem takarta volna el a futókat, emberemlékezet óta a legnagyobb vereség érte volna a keresztényeket.

 

De a sötétségtől elfedve visszatérhettek a táborba, s felgyújtva a fejedelem sátorát, s elvive az értékesebb dolgokat ki merre látott, szétfutott, noha már senki sem üldözte őket. Ha visszanyerve bátorságukat nem hagyják el a tábort, nem kétséges, hogy a győzelmet másnap kivívhatták volna. De minthogy az Isten gőgösségük, kapzsiságuk, s a keresztények egyéb bűnei miatt jogos haragra gerjedt, oly nagy félelem szállotta meg valamennyit, hogy bár mindenki azt kiabálta, hogy meg kell állni, s szembeszállni a törökökkel: senki sem mutatott példát, hanem mind egytől egyig jobbnak látták megfutamodni.”

Az előtérben a mezőkeresztesi harctéren zsákmányoló nyugati zsoldosok... egykorú metszeten.

 

 lásd. Baranyai Decsi János krónikája. In: Erdély öröksége II. Sárkányfogak 1572 – 1602. Bp. én. 134-136.