Szaturdzsi Mohamed pasa származása, hírneve és végzete

„A nyár már múlófélben volt, és közeledett az Å‘sz, mikor a török részérÅ‘l fenyegetÅ‘ háború rémületes híre országszerte roppant izgalmat keltett, és az embereket korántsem töltötte el reménykedéssel, de annál inkább félelemmel. A szultán bizalmas tanácsadói között rangsorban a hatodik egy Mehmed nevű ember volt, akit Szaturdzsinak is hívtak. (Ez a törökök nyelvén henteskést jelent. Mehmedre a név nem azért ragadt, mintha mészáros lett volna, hanem elszántságának és katonai bátorságának dicsÅ‘ítéseképpen: harc közben tudniillik olyan hatalmas vágásokkal kaszabolta az ellenséget, mint a mészárosok, amikor bárdjukkal a marhát darabolják. Efféle mellékneveket a törökök nem maguk szoktak maguknak adni, hanem a közkatonák tüntetik ki velük a bátornak bizonyult fÅ‘embereket. A neveket különben is akárhányszor véletlenül kapják, nem úgy választják az emberek: véletlen eset folytán ragad rájuk, nem ésszerű megfontolásból. Így például Ferhád pasát, akit a török zsarnokság az elmúlt években tétetett el láb alól, és akinek tisztségét a havasalföldi hadjáratban Szinán vette át, „Fekete kígyónak” nevezték, alkalmasint a rettegésrÅ‘l, amit az ellenség soraiban keltett, vagy ravaszságáról, amellyel ellenfeleit behálózta.) Ez a Szaturdzsi Aulonából, Albániának az Adriai-tenger partján levÅ‘ városából származott: Epirusnak ez a vidéke Å‘sidÅ‘ktÅ‘l fogva a legvitézebb férfiaknak volt mintegy trójai lova. Származása sem maradt vitézsége mögött. Rokona volt ugyanis annak a Mehmed pasának, aki annak idején hiába ostromolta Temesvárat, és aki késÅ‘bb Szolimánnak Szigetvárnál bekövetkezett halálát bölcs ravaszsággal eltitkolta, nehogy a janicsárok fülébe jusson. Szaturdzsit, mint rendkívüli testi erÅ‘vel és szellemi képességekkel rendelkezÅ‘ katonát, az egész császári hadsereg teljhatalmú fÅ‘parancsnokává - perzsa szóval szerdárrá- nevezték ki. (…)

Így esett, hogy egyazon idÅ‘ben fürödhettek a törökök a váradi, a magyarok pedig a budai fürdÅ‘kben, valamint, hogy a kölcsönösen okozott és elszenvedett károkat mindkét fél egyformán érezhette (itt Szamosközy arra utal, hogy a sikertelen volt a váradi harc a töröknek, de éppen olyan sikertelen volt a keresztények ostroma Buda alatt, amely szinte ugyanebben az idÅ‘ben zajlott – megjegyzés tÅ‘lem). Mehmed pasa, a fentebb leírt események után, a váradi kudarc miatt nem mert visszatérni urához Konstantinápolyba, hanem egész télen Belgrádban tartózkodott vagy inkább rejtÅ‘zött, míg a nyár közeledtével, június havában meg nem érkezett utódja, Ibrahim pasa, a bíbort viselÅ‘ császári bizalmasok feje, Å‘t magát pedig Mehmed császár parancsára - ottani szokás szerint - torkát elszorítván ki nem végezték. Bűnéül azt rótták fel, hogy akkora nagy haddal nem Erdély megsemmisítésére indult, ahova egyértelmű elhatározással és utasítással küldték, hanem erÅ‘it másra fordította, meggondolatlanságával eljátszotta a sikeres hadműveletek minden esélyét, engedte, hogy Zsigmond a békekötés cselével megtévessze, és a császár hadait Váradnál fölösleges csapásoknak tette ki. A pasa kivégzését elrendelÅ‘ levelet egy janicsártiszt, úgynevezett aga adta át, válogatott kíséret élén. Amikor Mehmed átvette a császár levelét, amely közölte vele a halálos ítéletet, és futólagos átolvasása közben odaért, ahol a haláláról volt szó, mintha derült égbÅ‘l villám sújtotta volna, teljes valójában megrendülve majdnem elalélt, és a levél, pedig még végig sem olvasta, kihullott reszketÅ‘ kezébÅ‘l. A császár parancsa úgy szólt, hogy a pasa nyugalommal viselje el a halált, nehogy tiltakozásával még megátalkodottságát bizonyítsa; bármit végeztek felÅ‘le, béketűréssel és engedelmesen fogadja.

A pasa, mikor már nem reménykedett az életben, és elömlött rajta a halál borzadálya, annyi idÅ‘t kért, hogy bűneit végsÅ‘ könyörgések és fohászok közt megválthassa Istennek. Ezt meg is kapta, majd halotti székébe kellett ülnie. Mert azok, akiket a császár ilyen módon végeztet ki, hihetetlen önfegyelemrÅ‘l tanúskodó módon engedelmeskednek minden parancsnak: sem érzéseik elárulásával, sem arcuk kifejezésével nem mutatják még a látszatát sem a méltatlankodásnak; meg sem kísérlik a védekezést, hanem hihetetlen türelemmel, mintha a bírói szék elÅ‘tt bizonyítanák rájuk bűnösségüket, és mondanák ki ítéletüket, úgy vetik alá magukat a rájuk rótt büntetésnek. Az ítélet végrehajtói külön erre a célra készített, tehénbélbÅ‘l fonott zsinórt vetettek a pasa nyakába, azzal fojtották meg; a császári kincstár javára minden vagyonát elkobozták.

Ennek a Szaturdzsi pasának az emlékét a törökök hálásan ápolják; melléknevén mind a mai napig Merhumnak, azaz „boldog emlékezetű” Mehmed pasának emlegetik. Ugyanitt, Belgrádban temették el, Enean bég síremléke mellett.”

„Enean igen tekintélyes és bölcs bég volt, hosszú idÅ‘n át Belgrád parancsnoka, de utolsó éveiben Mars már nemigen kedvezett neki. Négy évvel korábban az erdélyiek elpártolásától és az elszenvedett vereségektÅ‘l megdühödvén, erÅ‘s török sereget szervezett, amennyire lehet, észrevétlenül átkelt a Dunán, és hogy az erdélyieknek megfizessen, Karánsebesen túl, Erdély és Havasalföld határán az úgynevezett delibláti homokbuckák ellen vonult. Amikor hívatlan vendégként beállított ide, és mindenfelé nagy rémületet keltvén hozzálátott a pusztításhoz, a falusi népség hirtelen fegyvert ragadott, és mivel látta, hogy hazájáról van szó, mindenünnen nagy tömegben összegyülekezve megtámadta az ellenséget. Enean béget egy szorosban, ahol nem is gondolt rá, tÅ‘rbe csalták és közrefogták, seregét szétverték, Å‘t magát megölték. Hosszú Å‘sz szakállas fejét Zsigmond fejedelemhez küldték Gyulafehérvárra, ott rothadt szét a György-kapun, egy lándzsára tűzve. Belgrádban mind a mai napig Enean palotájában szoktak megszállni a szerdár pasák, a török csapatok kijelölt parancsnokai. Enean fej nélküli holttestét súlyos aranyakért kiváltották, és Belgrádban temették el. Lehet, hogy kegyetlen és szörnyű dolog, ez idÅ‘ tájt mégis bevett katonai szokás volt, hogy az elejtett ellenség testérÅ‘l nemcsak a fegyverzetet szedték le, hanem a fejét is elválasztották a nyakától; eredetileg a törököknél dívott, majd a keresztényeknél is szokásba jött. Hogy a kegyetlenséget hasonló tettel viszonozzák, ezt szokták cselekedni a magyarok is, de csak törökökkel szemben: ezzel a szörnyűséggel mindkét fél bizonyságot óhajt tenni egyéni bátorságáról, hogy bajtársaik lelkét is vitézségre serkentsék. Az is elÅ‘fordul néha, hogy ha több ellenség esik el, az összehordott fejekbÅ‘l gyÅ‘zelmi jelvényt emelnek; errÅ‘l fentebb már beszéltünk. Nemritkán megesik, hogy ha híresebb vezér fejét kell valahova messzire eljuttatni, nehogy a több napig tartó úton a nyári melegtÅ‘l oszlásnak induljon, a koponyáról lefejtett bÅ‘rt pelyvával vagy szénával tömik ki, úgyhogy az arc kifejezése nagyjából megmaradjon, és a gyÅ‘zelem bizonyságául így küldik el az ország vezetÅ‘ihez.”

Szamosközy István: Erdély története (1598-1599, 1603). ford. Borzsák István. Bp. 1977. 93-94., 156-157.