Váradi „csillagok” – a város és a vár leírása Szamosközynél.

1598. november 3-án a Szaturdzsi Mohamed pasa vezette török had – mely szeptember vége óta kemény és véres harcban ostromolta a várost – felhagy (Nagy)Várad vívásával és távozik a vár alól…

„Váradi csillagok” – idézhetjük fel a neves hadtörténészünk, Nagy László megállapítását, aki az egri és a szigetvári hÅ‘sökhöz méltónak ítélte az 1598-as ostrom váradi védÅ‘k heroizmusát. S ha elolvassuk az elkövetkezÅ‘ket – egyet kell értenünk vele.

Mégis a mai közvéleményben szinte egyáltalán nem ismert Várad hÅ‘siessége. Az, hogy az Nyáry Pál kapitány állt az élén – aki 1596-ban Egert – a nyugati zsoldosok árulása miatt elvesztette, olyan kiváló kapitány társával, mint Melchior Rheder ezredes, vagy a küzdelemben hÅ‘si halált halt, Király György – a nevezetes erdélyi fÅ‘tiszt. Kiváló vitézek neve merült ezáltal a teljes feledésbe: mint Szelestei János – az aradiak vezére, aki Sennyey Miklóssal a híres hajdúkapitánnyal és vitézeivel együtt érkezett Váradra, hogy oltalmazza Szent László városát. Miként égett össze az olasz Isolano gróf a harcban – aki élete végéig viselte arcán szörnyű sérülésének nyomait, mint bátorságának bizonyos jelét: hogy a „váradi csillagok” közé tartozik. A férfiak bátorsága és vitézsége mellett a váradi lányok és asszonyok sem maradtak el – akárcsak 1552-ben az egri nÅ‘k, Å‘k is olyan elszántan küzdöttek.

Amikor a hosszú véres, küzdelem után – november 3-án – Rheder ezredes hálaadó istentiszteletre hívta a védÅ‘ket a rommá lÅ‘tt és pusztított városban az éppen maradt Szent László lovas szobor lábainál a megmaradt védÅ‘ket és lakosságot – azt láthatta, hogy mindössze 700 fÅ‘ maradt életben…

Szamosközy István krónikájában hosszan idÅ‘zik és sorolja fel Váradnak történelmi emlékeit – Szent László királytól Zsigmond királyig, s leírását is adja, miféle lakossága volt és milyen volt erÅ‘dítése:

„Várad kívül fekszik ugyan Erdély ölelésén, mégis erdélyi fennhatóság alá tartozik, és az Erdélynek engedelmeskedÅ‘ Részek fÅ‘városa. Az a körzet, amelyet Bihar néven tartanak számon, mintegy harminchárom magyar mérföld, azaz kétszázezer lépés kerületű. (…)

Magát a várost a hagyomány szerint megboldogult László magyar király alapította, akit a papok szavazó testülete a szentség méltóságával tisztelt meg, és az égiek sorába iktatott. Az Å‘ emlékezetére szentelt lovas szobor mind a mai napig megvan Váradon: Zsigmond király és Mária királynÅ‘ uralkodása alatt János, a város püspöke állíttatta; bronzból öntötték, annak idején teljes nagyságában arannyal volt bevonva; éppen akkora, mint egy lovas, amekkorának Antoninus császárt a római Capitolium magaslatán, Gattamelatát Padovában, Bartholomaeus Colleoneust Velencében csodálhatjuk, (…) - kolozsvári - Polyclitusok: Márton és György műve, amint ugyanitt a szobor felirata hirdeti. Maga a király amazonbárdot tart magasra emelt jobbjában, mellette három gyalogos királyalak áll ugyancsak bronzból, a háromkirályok képmása, akik a kisded Messiást legelsÅ‘kként tisztelték meg ajándékaikkal. Ugyanitt nagy tisztelettel ápolták a szent király sírját is, amíg a régi vallás virágzott. Zsigmond császár, Magyarország királya és annyi ország ura is Váradot jelölte meg végrendeletében temetési helyéül, bár idegenben halt meg. A várostól ötezer lépésnyire állandó és bÅ‘séges vizű hÅ‘források buzognak, amelyek sok betegségre hasznosak; az itteni meleg vizű patakokban ehetÅ‘nek ehetÅ‘, de fölöttébb ízetlen tenyérnyi halak úszkálnak; hideg vízben rögtön elpusztulnak. A város olyan helyen épült, hogy lakosainak nemcsak szükségleteirÅ‘l, hanem élvezeteirÅ‘l is gondoskodik. Nem szűkölködik kiváló bort termÅ‘ szÅ‘lÅ‘kben, sem tágas szántóföldekben: elmondhatjuk róla, hogy nemcsak Ceres és Bacchus lakozik itt, hanem a bÅ‘ségszaru minden áldása elárasztja. Ennek folytán polgárai is emberségesek, értelmesek és mozgékonyak, asszonyai gyönyörű szépek, mindegyik nem és kor képviselÅ‘i nemes gondolkodásúak, tehetÅ‘s kereskedÅ‘k, úgyhogy polgárainak erkölcsi méltósága tekintetében az egész város egyik magyarországi vagy erdélyi hely mögött sem marad el. Mindezt a török háború vihara majdnem végpusztulásba sodorta. (…)

A város közepén emelkedÅ‘ várat, amelytÅ‘l a házak minden irányban jó messze húzódnak, tágas és szilárd bástyafalai teszik erÅ‘ssé, de kívülrÅ‘l még árok is védi. János, boldogult János király fia, majd az utána következÅ‘ erdélyi fejedelmek mindig sokat törÅ‘dtek megerÅ‘sítésével. Legújabban - István lengyel király szorgalmazására (ti. Báthory István – megjegyzés tÅ‘lem.) - Baldigara Oktáv császári építész formálta olyanná, hogy szinte minden eshetÅ‘ség ellenében megvívhatatlan: természettÅ‘l fogva hiányzó védettségét fáradságos munka pótolta. A vár kerülete körülbelül négy-négy stádium; öt bástyával van megerÅ‘sítve; észak felÅ‘l, a város egyetlen kapuja mellett emelkedÅ‘ bástya kettÅ‘s nevet visel: vannak, akik Csonka-bástyának mondják, mivel nem nyúlik túlságos magasra, mások pedig Nyilasnak, mivel Sagittarius - azaz Nyilas Mihály építette. Ezt a törökök puskaporral aláaknázva majdnem földig rombolták. Ennek közelében van az Aranyos-bástya, amelyet István, Lengyelország királya építtetett, és amelyet azért neveztek így, mivel a falán díszelgett a Báthori-fejedelmek családi címere, az aranyozott hármas farkasfog. Innen le lehet látni a két stádiumnyi távolságban elfolyó Körösre. A harmadik - keleti - bástya Nagy Tamásé; azt hiszem, építÅ‘jérÅ‘l nevezik így. Ez Velence felé néz: így hívják a vizenyÅ‘s talajon épült külvárost. A Királybástya dél felÅ‘l emelkedik; neve onnan van, hogy János erdélyi fejedelem, János király fia építtette. Innen közvetlenül le lehet látni a Pece nevű patakocskára, amelyet a hévizek kifolyásából malmok hajtására ágaztattak el. Ez is ki volt téve a törökök aknafúró kísérletezésének, és a robbanás eléggé meg is rongálta. Az ötödiknek, a nyugatinak a neve Földvár; alapjai közé a törökök - sok föld kihordása után - valósággal befészkelték magukat.”

Nagyvárad

„Tehát Mehmed pasa úgy találta üdvösnek és célravezetÅ‘nek, hogy az erdélyi és az állítólagos váradi meghasonlást használja fel Várad kézre kerítésére. Ezért szeptember 30-án a város alá vonult, és Váradot megszámlálhatatlan haderejével úgy körülkerítette, hogy a sikertelenség szinte elképzelhetetlennek látszott. (…)

Néhány kevésbé fontos várból, amelyek a török haderÅ‘ feltartóztatására úgysem látszottak alkalmasnak, és amelyeket Várad sorsa erre vagy arra úgyis magával ránt, a katonák - elhagyván Å‘rhelyeiket - még a város ostromának megkezdése elÅ‘tt Váradra gyülekeztek. Ezek között volt a Gyulához közeli Sarkad vára is, amely így az ellenség zaklatásának is fölöttébb ki volt szolgáltatva. A vár kapitányát Nagy Lukácsnak, gyalogos katonáinak parancsnokát pedig Angyal Mártonnak hívták. Ezek, helyesen, úgy gondolkoztak, hogy inkább a váradi erÅ‘dítményt kell vérük árán is megvédelmezniük, semmint egy hitvány földvár ketrecébe zárva tehetetlen és a köznek mit sem használó halál áldozatai legyenek, ezért a fÅ‘vezérek parancsára átvonultak Váradra, és ott minden katonai kötelességüket dicséretes bátorsággal teljesítették.

Mehmed három nappal egész hadseregének felvonulása elÅ‘tt tízezer katonáját elÅ‘reküldte Váradhoz azzal a paranccsal, hogy jelöljenek ki táborverésre alkalmas helyet, vegyék szemügyre a város fekvését, és kémleljék ki a lakosság hangulatát. Amint az ellenség közeledtének híre járt, Nyáry Pál, Várad parancsnoka, akinek hatalma - mint mondottuk - Rhederével azonos volt, válogatott csapatával a városon kívül szembeszállt a törökökkel, és ezzel a zavaró összecsapással - mintegy Agonalia-áldozatot mutatva be - megkezdte a hadműveleteket. Miután kettesével-hármasával összecsaptak az ellenséges lándzsákkal, mások pedig kardjukkal vagy puskájukkal avatkoztak be közelrÅ‘l vagy távolról a harcba, Nyáry látta, hogy a csata egyre kíméletlenebb lesz, Å‘ pedig a törökök erejével nem mérkÅ‘zhetik, félbeszakíttatta hát a csatározást, és visszavonult a városba. Így, miután mindkét részrÅ‘l kipróbálták vitézségüket, s néhányan elestek vagy megsebesültek, a két fél elvonult a harcmezÅ‘rÅ‘l. Végül is Szaturdzsi pasa - hogy váljék romlására! - teljes haderejével Várad alá érkezett, és megkezdte az ostromot. Ostromgépek és katonák bevetésével elÅ‘ször a vár melletti, az elÅ‘zÅ‘ idÅ‘k gondatlansága folytán kellÅ‘képpen meg nem erÅ‘sített várost foglalta el. Az Å‘rségnek innen kivetett része visszavonult a várba, amely minden eshetÅ‘ségre készen, legyÅ‘zhetetlenül állott. A török a város birtokába jutván, ostromállványokat vonultatott fel körös-körül a várfalak ellen, homokkal telerakott kosarakat hordott oda, közelebbi tüzelÅ‘állásba vontatta az ágyúkat is, és minden erejét a legnagyobb gonddal a várostromra összpontosította. Ily módon elÅ‘készítvén minden hadigépét, hozzálátott a falak döngetéséhez, lövetéséhez, szétzúzásához. Közben az ostromlottak egy percig sem nyugodhattak; nappal az ágyúlövéseket hasonló tűzcsapásokkal viszonozták, az erÅ‘szakra erÅ‘szakkal válaszoltak, és minden meglepetésre hasonlóképpen feleltek; éjszaka pedig a megrongált falakat állították helyre roppant igyekvéssel, földet hordtak oda, azzal tömték be a réseket, gerendákkal és egyéb anyaggal támogatták meg a bástyákat, minden erejüket megfeszítve azon voltak, hogy az ellenség valahány próbálkozása hiábavaló legyen. Amikor a török látta, hogy mesterkedései nem sok eredményre vezetnek, és minden fáradozása sikertelen marad, hirtelen más ravaszságot eszelt ki: aknát ásatott a Királybástya alapjai alá, hogy a falak váratlan ledÅ‘ltével széles útja nyíljék a behatoláshoz. Az ostromlottak észrevették Mehmed alattomos mesterkedését, de mivel az aknaásók védelmére erÅ‘s török csapatot vezényeltek ki, alig tudtak kiokoskodni valamit, hogy megakadályozzák az aláaknázást. Mégis, akármennyire veszélyes volt is, csáklyával, karddal támadtak a ki- és bejáró aknafúrókra, tüzérségi tűzzel nyugtalanították Å‘ket. A nagy erejű és rettenthetetlen Angyal Márton, ez a kiváló katona egy törököt akkor szúrt le tÅ‘rével, amikor éppen elÅ‘bújt az aknából. Végül, amint az alapok már kellÅ‘képpen alá voltak fúrva, az ellenség puskaport hordott a kész aknába. A hadicsel azonban ekkor sem egészen a kedvük szerint sikerült, mert - akár mivel vastagabbak voltak a bástya falai, semhogy a föld alatti robbanástól ledÅ‘ltek volna, akár mivel a szükségesnél kevesebb puskaport helyeztek el az aknában, de lehet, hogy a robbantómesterek járatlansága következtében - a tüzes lángnyelvek az aknák bejáratán keresztül törtek ki, és a robbanás okozta heves rázkódtatás csak megingatta a bástyát, de a helyébÅ‘l nem mozdította ki. Mehmed mégis megfúvatta a harci kürtöket, és parancsot adott a rohamra. Ekkor a törökök létrákat támasztottak a falakhoz, ágyúgolyókkal célozták meg a párkányokat, a védÅ‘ket megpróbálták lerángatni, leszúrni, egyszóval mindent megtettek, hogy a falak birtokába jussanak. A város lakosai viszont erejüktÅ‘l telhetÅ‘leg védelmezték az ellenségtÅ‘l ellepett falakat, minden erejüket összeszedve zavarták le a törököket, a bástyák alá özönlÅ‘ket viharos tüzérségi tűzzel tépték-szaggatták: minden talpalatnyi földet vérrel és halállal tettek gyászos emlékezetűvé. Sokan forró szurkot és ként zúdítottak a rohamozó barbárokra, és mindenféle fegyverrel igyekeztek távol tartani Å‘ket. Még olyanok is voltak, akik méh- és darázsrajokat kerítettek elÅ‘, azokat bocsátották az ellenség sorai közé, hogy a rovarok fullánkjaitól még kegyetlenebbül szenvedjenek.

Az ekkori, majd a késÅ‘bbi rohamok során elsÅ‘sorban Szelestei János tűnt ki vitézségével, aki azt az új fortélyt találta ki, hogy a puskaport durva zsákszövetbe burkolta, majd egy lenvászonból fonott zsinórt meggyújtván, úgy hajította a sűrű sorok közé, hogy a puskapor a zsák kidobása után mindjárt lángra lobbant, és az ott állókat szörnyű módon összeégette. De az asszonyok is derekasan megfeleltek a védelemben nekik jutó feladatnak: sűrű jégesÅ‘ módjára zúdították az ellenségre az összehordott köveket. Amit csak a harc hevében a kezükbe kaptak, mindent hajítófegyvernek használtak, és csépelték vele az ellenséget, úgyhogy a barbár tömeg visszaveréséhez nagyon hozzájárultak. Külön említést érdemel Stepán István Erzsébet nevű szolgálója, ez rettenthetetlen amazon, aki a férfiak közül is a legbátrabbak dolgára vállalkozván, dicsÅ‘ példát adott a többi asszonynak. Karddal az oldalán, lándzsával a kezében, egy döféssel két törököt szúrt át a bástya fokán, majd letaszította Å‘ket, másokat pedig súlyos sebekkel űzött el. Végül is, harci tűztÅ‘l égve, nÅ‘ voltáról és a veszedelemrÅ‘l megfeledkezve, óvatlanabbul merészkedett az ellenség közé, és túlzott bátorságáért tisztes módon fizetett: egy ólomgolyóbis fúrta át a mellét. Ugyanekkor esett el a kolozsvári Budai Tamás, Tamásnak a fia, ez a bátor lelkű ifjú, és még sokan mások a magyarok és németek közül.

Mikor a török a Királybástyánál megkísérelt roham kudarca után látta, hogy itt nem sokra megy, erejét elszántsággal, azt pedig újabb hadicsellel toldotta meg: reményét most a Csonka-bástya lerombolásába vetette. Minden lehetÅ‘t végigpróbált, mivel jól tudta, hogy Várad meghódoltatásával mily nagy földterület csatlakozik a török birodalomhoz, és ráadásul tág tér nyílik Erdély elfoglalására is. Négy-négyezer törököt és arabot rendelt ki aknaásásra. Az arabok parasztmunkások, akiket a háborúskodással járó különféle terhes munkák elvégzésére szoktak magukkal vinni. Nagyrészt keresztények, és mivel nem bíznak meg bennük, fegyvertelenek. Ezeknek parancsolták meg tehát, hogy felváltva fúrjanak aknát, hordják ki a földet, és a kihordott földdel tömjék be az árkot. Az akna mindenféle ferde és visszakanyarodó törés után eljutott az alapok legmélyére. Az ostromlottak észlelték a bajt, de nem tudták, mivel hárítsák el, így a török százfontnyi salétromos és kénes puskaport hordatott az üregek belsejébe, és lenvászon gyújtózsinórt helyezett oda, hogy a kellÅ‘ pillanatban, miután a tűz lassan egészen a lÅ‘porig kúszott, váratlanul heves robbanást váltson ki; a pusztító rendeltetésű barlang bejáratát pedig vastag fallal torlaszolta el. Így az akna belsÅ‘ mélyedéseiben és a barlang kacskaringós járataiban vakon tévelygÅ‘ tűz, mivel nem volt hely, ahová kicsapjon, egy szempillantás alatt az egész bástyát nagy területen ledöntötte, és védÅ‘inek soraiban is hatalmas pusztítást végzett. Az óriási robbanásra az egész vár megrendült, az emberek a váratlan robajtól és csattanástól megsüketültek, halálra rémültek; körös-körül mindent sűrű füst és izzó hamu borított homályba. A barbár úgy gondolta, hogy most kell kihasználnia a hirtelen támadt alkalmat, és kiadta a parancsot, hogy a sok ezer fegyveres, akiket a robbantásra várva már elÅ‘zÅ‘leg csatasorba állíttatott, gázoljon át az árkon, és nyomuljon be a várba. Ekkor egy részük a felrobbantott bástya romjain keresztül próbált utat törni befelé, mások létrákon kapaszkodtak fel a falakra, lÅ‘fegyvereikkel és a közelharc minden eszközével folytatták az ostromot, s mindenki azon igyekezett, hogy fel tudjon jutni, vagy a kormos és véráztatta romokon keresztül a várba hatoljon. A török fÅ‘emberek nemcsak szavakkal, hanem példamutatásukkal is buzdították katonáikat, biztatásukat fenyegetéssel, fenyegetéseiket pedig végül még ütlegekkel is megtoldva. Kétszázezer oszpora jutalmat tűztek ki annak, aki akár a bástyarésen keresztül, akár a falakra felkapaszkodva elsÅ‘nek viszi be a várba a hadi zászlót; az összeg felét pedig annak, aki a nyomába lép. A zászló védelmére rendelt válogatott katonaságnak ugyanannyit ígértek, mint a bástyákra felhágó zászlótartóknak. De a bajba jutott ostromlottak is megtettek mindent, hogy a veszélyt elhárítsák. Minden eszközt mozgósítottak, ami csak alkalmas volt az ellenség visszaűzésére; mindenütt folyt a harc, a mészárlás, a vér. Ekkor történt, hogy Király György, ágyúgolyótól találva, fél karját vesztette el, majd amikor sebét orvosolni kezdték, kiszenvedett. Volt ott egy bolognai olasz gróf, Giovan Marco Isolani, nagy hírű lovag, aki bátorságának már addig is számos kiváló jelét adta. Most nem a kellÅ‘ óvatossággal nyúlt egy megtöltött ágyúhoz, s egész arcát megégette, úgyhogy élete is komoly veszélyben forgott. Sebesülése nyomait, mint az igazi férfierény jelét, míg élt, az arcán viselte; a sebhelyek nem rútították el, inkább tiszteletre méltóvá tették; kimagasló bátorságára vallottak. Hosszas, elkeseredett harc után az elcsüggedt és meggyengült török ezúttal is az ostromlottaknak engedte át a gyÅ‘zelmet. Még tartott az ostrom, amikor a kétségbeesett vezérek kiküldtek a várból egy Sipos - latinul: Utricularius - András nevű gyalogos közkatonát, hogy segítséget kérjen. Sikerült kijátszania valamennyi ellenséges Å‘rszem éberségét, úgyhogy sértetlenül eljutott Bastához, majd onnan vissza Váradra. Miután a szerencse kedvezésébÅ‘l így visszakerült, a vezérek titokban másodszor is kiküldték, második kiküldetésével egyidejűleg azonban életét is elvégezte, mivel ezután senki nem látta, senki nem hallott róla. Lehetetlen volna a vár védelmének minden mozzanatát külön-külön megörökíteni. Be kell érnünk általánosságok elmondásával és a legfontosabb részletek érintésével. A város ostroma harmincöt álló napig tartott; ezalatt majdnem ugyanannyi véres rohamot intéztek ellene: volt, amikor a harc a késÅ‘ éjszakába nyúlt, máskor pedig egy nap kétszer is próbálkoztak. A várat azonban nemcsak emberi erÅ‘ védte; az istentelen ellenség terveinek meghiúsításában az égi hatalmak is segítettek, hogy Erdély egyetlen védÅ‘bástyája ne jusson ennek a könyörtelen népnek a birtokába. Nemcsak a várost ostromló törökök lába alatt változtatta a földet sárrá az állandó esÅ‘zés és az égbÅ‘l más évekhez képest bÅ‘ségesebben aláhulló nedvesség, hanem a vidéket is annyira elborította a hegyi patakok és a Körös áradása, hogy sem szekerekkel, sem igáslovakkal nem lehetett rajta keresztülvergÅ‘dni. A törökök táborában a katonák térdig érÅ‘ sárban gázoltak, de másutt is mindent ellepett a förtelmes iszap. A nehéz ágyúk és egyéb hadieszközök belemerültek a latyakba, és mozdulni sem tudtak a ragadós sárban. Így kedvezett az isteni kegyelem a keresztényeknek, a barbárok számításait viszont keresztülhúzta, úgyhogy az ég és a föld szinte összeesküdött az istentelen nép pusztulására.

Végül is Mehmed, miután nemcsak a vár megkaparintásának reményét vesztette el, hanem seregének is jó részét, keserves könnyek között hagyott fel az ostrommal, átkokat szórván Zsigmond fejére, amiért csalárd hitegetéseivel Erdély lerohanása helyett Várad ostromlására térítette. Beszélik - ki tudja, igaz-e vagy csak légbÅ‘l kapott koholmány -, hogy a törökök között, amilyen babonás népség, híre terjedt: Szent László király fentebb már említett bronzlova olyat nyerített, hogy még a törökök is meghallották, és az ostromlottak számára örvendetes gyÅ‘zelmet ígérÅ‘ csodajelként magyarázták. Állítólag ennek lett a következménye, hogy idejében elvonultak az ostromlott vár alól, bár erejük még ki sem merült, csak éppen már nem reménykedtek a vár elfoglalásában. Valójában a törökök harci kedvét az idÅ‘ alkalmatlansága törte meg; a télbe hajló Å‘sz arra késztette Å‘ket, hogy a szerencsétlenül kezdett vállalkozást odahagyva visszavonuljanak. Így tehát november másodikán az egész ostrom félbemaradt, az ágyúkat visszavontatták a táborba, málháikat összeszedték, és másnap az egész sokaság ugyanazon az úton, amelyen jött, visszament Belgrádba.

Várad az ostrom alatt csak abból az élelmiszerkészletbÅ‘l tartotta fent magát, amelyet Bocskai István, a vár egykori kapitánya, az elÅ‘bbi években összehordatott. Az ellenséges seregben annyi rengeteg teve volt, hogy amikor hosszú sorban, egymás mögé kötve lépkedtek, és egyik a másik nyomába hágott, amerre csak jártak, mély árkokkal barázdálták végig a földeket, és a sok taposás folytán kisebbfajta dombvonulattal felérÅ‘ barázdákat hagytak az egyes lábnyomok mentén. A hatalmas állatok nyomai annál is inkább belemélyedtek a talajba, mivel a nedvességtÅ‘l meglágyult és megereszkedett föld mélyebbre engedte a patáikat. A földeknek ezeket a sebeit maguktól talán hosszú századok sem tudják majd kisimogatni, hegesedés formájában eltakarni és kiegyengetni.

A törökök roppant áradatának távoztával mentesültek a rettegéstÅ‘l azok a környezÅ‘ várak is, amelyekbÅ‘l az Å‘rség - nem bízván a hely megmaradásában - biztonságba húzódott, és azok is, amelyekben a helyÅ‘rség elszántan ott maradt. Ellenállt a Várad fölött három mérföldnyire, a Berettyó folyó partján épült Szentjobb apátság (Bonfini „abbatia Regiae Dexterae”-t ír a magyar megjelölés nyomán): védelmezÅ‘i bátran elűzték azt a néhány fÅ‘bÅ‘l álló török csapatot, amely felgyújtással fenyegette a várat és a települést. Bocskai István kereki vára is bízvást kivárhatta volna Várad szerencséjét, és a törökök-tatárok akármilyen heves támadása ellenében is kitarthatott volna, ha a vár parancsnoka, az inkább termetére és szép arcára büszke, semmint megbízhatósága és állhatatossága miatt tekintélyes Araczkay István ott nem hagyja kirablásra a tatároknak, és testi épségét fontosabbnak nem tartja a tisztes hírnévnél. Gyávaságának mocskát késÅ‘bb, amikor Szatmáron elfogták és sokáig fogva tartották, azzal mosta le, hogy felakasztotta magát. Mert bizony a katonáskodás is, csakúgy, mint a gazdálkodás és a vagyoni helyzet, fÅ‘képpen két fogyatkozásnak szokta kárát látni: a tehetetlenségnek és az ostobaságnak. Tehetetlenség az, ha valaki félelembÅ‘l elhagyja Å‘rhelyét, ugyanúgy, mint ha lustaságból nem törÅ‘dik a gazdasággal. Ostobaság a meggondolatlanságból adódó helytelen intézés, mint ahogy csak oktalan ifjú tékozolja el családi vagyonát. De egy meggondolatlan uralkodó az ország boldogulását is ugyanúgy eljátszhatja, mint az éretlen és koránál fogva tapasztalatlan örökös a családi vagyont. ErÅ‘feszítés és véráldozat nélkül az ellenség kezére jutott volna a Várad fölött két mérföldnyire, a Körös mellett emelkedÅ‘ Telegd is, hiszen Telegdi Balázs, a vár ura, egész kíséretével együtt elmenekült, ha PetÅ‘ Ferenc, ez a nemes és bátor ifjú meg nem oltalmazza. PetÅ‘ jól ítélte meg a még egyáltalán nem reménytelen helyzetet: kárhoztatván minden ijedezést, a portyázó csoportokból maga mellé vett néhány embert, Zsigmond fejedelem táborából bevonult az elhagyott várba, és minden ellenséges roham ellenére hÅ‘siesen kitartott.

Ilyen módon az erdélyiek egész évben nem fegyvereiket forgatták, inkább csak pajzsukat, nem harcoltak, inkább csak védekeztek, a páratlan isteni kegyelem pedig közben a rosszabb elhatározásra térítette az ellenség gondolatait. Mert ha Mehmed megszámlálhatatlan hadai, amelyek tulajdonképpen Erdély feldúlására voltak szánva, állhatatosabb lélekkel láttak volna hozzá tervükhöz, aligha kétes, hogy az országot ily súlyosan beteg és önként züllÅ‘ állapotában, ha nem is végveszedelem, de minden bizonnyal roppant csapás sújthatta volna.

lásd. Szamosközy István: Erdély története (1598-1599, 1603). ford. Borzsák István. Bp. 1977. 137-140