Palánk, Latorkert, Huszárvár

A címben említett fogalmak ma is érthetÅ‘ szavak, szóösszetételek, de ugyanakkor olyanok is egyben, melyek már jóformán kikoptak a közbeszédbÅ‘l (talán a palánkot kivéve). S mindez nem is véletlen, hiszen mind-mind olyan építményeket jelölnek, amelyek funkciója a középkori és koraújkori Magyarországon (tágabb értelemben azonban egész Közép- és Kelet-Európában általános volt.

A palánk, vagy „hajdúpalánk”, a „kertség”, a latorkert, és a huszárvár, de ilyen a korabeli „kastély”, a „góré”, a  „hóstát”, vagyis a latinul „suburbium”-nak nevezett tulajdonképpeni „váralja” vagy másként „katonaváros”; mindezek olyan elnevezések, amelyek magukban hordozzák az erÅ‘d- vagy várvédelemben betöltött funkciójukat is.

A XVI-XVII. századi Magyarországon teljesen elterjedt és egyértelmű volt ezen várépítészeti mód, amely inkább csak nevében, mint sem tárgyi nyomaiban maradt fenn.

A „latorkert” elnevezés valójában azt a szorosan egymás mellé állított cölöp- vagy faoszlop sort takarja, felül hegyesre vágott végekkel, melyet kapuval nyitottak és csuktak, s mely önállóan is jelenthetett kicsiny erÅ‘sséget – amolyan „tarisznyavárat”, amely a portyázók gyors mozgását biztosította az állandó frontvonallá vált országban a nagyobb erÅ‘dítmények között. Ugyanakkor általánosan igaz, hogy a nagyobb erÅ‘sségek elsÅ‘ védelmi vonalát – amelyet azonban a tűz, és a tüzérség lövedéke (különösen a láncosgolyók rombolhatták nagy hatékonysággal, hiszen egyszerre több oszlopkarót is kiszaggathattak, elsodorhattak vele) könnyedén elpusztított.

Másrészt azonban a latorkert elnevezés utal arra is, hogy ez az a hely, ahol a latrok bűnhÅ‘désének nyoma van, általánosan a karók tetejébe tűzött ellenséges harcosok, vagy elvetemült rablók (ilyenek is számosan kóboroltak akkoriban) levágott fejei, mint gyÅ‘zelmi trófeák, itt hirdették a várbeli harcosok vitézségét.

A „fejszedés” a végvári harcmezÅ‘n általánosan elterjedt volt. Vagyis az, ha egy-egy kisebb-nagyobb összecsapás után az, aki a harcmezÅ‘t megtartotta (vagyis gyÅ‘zött) az ellenséges katonákat kifoszthatta és nem csak fegyvereit, értékeit zsákmányolta el, vagyis zsákmánt, vagy prédát ejtett, hanem legtöbbször a halottak fejeit is levagdosták és magukkal vitték, hogy aztán a latorkertben feltűzdelve hirdessék a gyÅ‘zelmet: minél több a levágott fej – annál nagyobb a gyÅ‘zelem! (török szokás volt ezen fejeket megnyúzni, szalmával kitömi és így „hosszú ideig” amíg az idÅ‘járás elemei el nem takarították virítottak elrettentésül a karókon, megjegyzem török szokás volt az „orrszedés” is, de ez a XVII. századtól már nem volt „divatban”).

Az elfogott ellenséges vitéz – mindkét félnél –  értéknek számított, az volt cél, hogy bármi módon kivégezzék, hanem hogy sarcot kapjanak érte. Ugyanakkor a gonosztevÅ‘k, latrok, bitangok, kóborlók, pribékek gyakran a leggyászosabb kínhalálra számíthattak. Különösen ez utóbbiak a pribékek készülhettek erre, hiszen a korabeli pribék kifejezés azt jelentette, hogy elárulta Å‘véit és a törökök katonai szolgálatába állt. Voltak ilyenek, s hogyha olyan magyar végváriak kezébe kerültek, kik tudtak e pribékségrÅ‘l, akkor biztosan nem kerülhette el a karót.

A latorkert elÅ‘tti térség tehát – az erÅ‘dítményen kívül – valóságosan is az elrettentÅ‘ és gyászos bűnhÅ‘dés helyszíne volt.

A törökök nagy támadásai (mint pl. csak Nagy Szulejmán idején: 1526, 1529, 1532, 1541, 1543, 1552, 1566, aztán késÅ‘bb a 15-éves háború – 1591-1606, majd 1663-1664. és végül 1683-1699) hatalmas pusztításokat okoztak, de még nagyobb volt talán az a pusztulás, amely a „béke” idején tombolt, hiszen az ország maga határvonal volt s ezen a határon valójában soha sem volt fegyvernyugvás. Ez a béke a kicsiny számú villám gyorsan mozgó – zsákmányra és prédára mindig éhes csapatok állandó száguldozását, cirkálását jelentette: ez volt a végvári harcmód alapja, amely a rajtaütések, les vetések, csaták, bajvívások, vásárütések és sarcolások, rablások vég nélküli sorozatát jelentette.

Éppen az elÅ‘bb vázolt okokból egyenesen következett az, hogy a törökök által feltört déli védelmi rendszer (1521, Nándorfehérvár) összeomlott, így az ország belsÅ‘ részein kellett a meglévÅ‘ középkori kÅ‘erÅ‘dítményeket kiépíteni és korszerűsíteni (hiszen a puskapor megjelenése az ostromtechnikát is gyökeresen átalakította), vagy újakat emelni, a régieket átépíteni, és kibÅ‘víteni.

Az állandó háborúság azonban nem csupán az emberi életekben okozott hatalmas vérveszteséget, de óriási gazdasági visszavetettséget okozott, anyagiak igen szűkösen álltak rendelkezésre – „se pénz, se posztó” állapotában, nem csak a végvári katonák zsoldja, a felszerelés volt bizonytalan, hanem az, hogy korszerű módon általában olasz vagy német mérnökök irányításának megfelelÅ‘en a védelem egyes kiemelt pontjait megerÅ‘sítsék. Ugyanakkor szükséges volt, hogy megerÅ‘sítsék!!!! Tehát azzal éltek, amilyük volt – a földrajzi adottságok sajátosságainak figyelembe vételével és az évezredes hagyománnyal az erÅ‘dítések tekintetében is. Kialakult a „magyar módi” szerént való építkezés.

Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy akár a meglévÅ‘ erÅ‘dítményeket, vagy újakat emelve a természet által adott lehetÅ‘ségek szerint építkeztek – legkevésbé kÅ‘bÅ‘l. Sokkal inkább fából és földbÅ‘l. Takáts Sándor a palánképítkezést magyar építési módnak („modus Hungaricus") tartja. Az ilyen típus azonban egész Kelet-Európában megtalálható. Az idegenek azért nevezték ezt az építési módot magyarnak, mert nálunk az állandó török harcokban általánosan alkalmazták. A „magyar módra” való építkezés nem azt jelenti, hogy földbÅ‘l építkeztek, hanem mert a palánkok elrendezésében, bizonyos védekezési újítás bevezetésében mutat helyi sajátosságokat.

Még a legnagyobb kÅ‘várain, GyÅ‘r és Komárom is palánkkal voltak körülvéve. Ilyen palánkká építették ki Szigetvárt és Gyulát, sÅ‘t Eger falait is a nagy ostrom elÅ‘tt tölgyfakarókból és vesszÅ‘sövénybÅ‘l készítették. Kanizsának is sövényépítéssel készült és földdel töltött bástyái voltak; minden része fából és földbÅ‘l épült. Ugyanúgy palánképítmények voltak a körülötte levÅ‘ kastélyok, vigyázó házak és górék is. A várkapuk és bástyák tetején vagy egyéb magaslatokon elhelyezett katonai strázsahelyül szolgáló deszkaalkotmányt nevezték górénak. Az elavult várak gyors átalakítását, találékony felszerelését a magyar várkapitányoknak köszönhették.

A palánk kitűnÅ‘en megfelelt feladatának. Az így emelt várfal – Forgách Ferenc szerint – jobban ellenáll az ágyúk pusztításának, olcsóbb és rövidebb idÅ‘ alatt elkészíthetik, mint a  kÅ‘falat. Eger várának palánkjáról állítják, hogy leginkább ez védte meg a várat az 1552. évi ostrom idején. Szigetvár is ennek köszönhette, hogy 1556-ban diadalmasan került ki a török ostromból. Az ilyen várak ostrom idején a kÅ‘falnál jobban álltak ellen a tűz- és a repeszhatásnak. A golyó a földtöltésbe behatolva benne maradt anélkül, hogy a palánkot oly könnyen meg tudta volna rongálni, mint a törékeny követ.

ElsÅ‘sorban ezen védelem külsÅ‘ eleme a cölöpökbÅ‘l álló kerítés, a latorkert maga, aztán következett a sáncárok, amelyet gyakran vízzel árasztottak el – a víz alatt gyakran kihegyezett nyársakkal és csapdákkal –, eztán következett a kÅ‘fal (ha eredetileg volt ilyen, mint pl. Egerben), vagy gyakrabban tömött vagy töltpalánk. Ez maga az erÅ‘dítmény fala (mint például Szigetvár nagy része is a XVI. században, de ilyen volt pl. Temesvár, Szolnok, vagy éppen Kanizsa erÅ‘sségének fala is.)

Ennek a töltpalánk falnak a módját Evlia Cselebi a XVII. századi török utazó így ecseteli (éppen temesvári látogatásakor): „A belsÅ‘ tömésvár kettÅ‘s magas cölöpsor, melynek közét az ügyes mester cementtel, mésszel, gipsszel oly tömörré tette, hogy az ágyúgolyók, ha a falak közé mennek is, az ágyúk repesztéseitÅ‘l éppen semmit sem kell félni, mint a kÅ‘váraknál. Azt mondhatná ugyan valaki, hogy a vár fáit felgyújtják; ámde a tengernyi víz és mocsár miatt nem lehet megközelíteni, a környezÅ‘ ingovány miatt nem lehet ostromsáncokba menni.” Ez állt a magyarok által épített és korszerűsített XVI. századi Szigetre is. Sziget 1556-os ostrománál is ismert, hogy a török tüzérség erÅ‘sen ágyúzta a palánkfalat, nem frontálisan törte, hiszen ennek a nagy rugalmassággal bíró palánk fal ennek kiválóan ellenállt, ezért arra törekedett, hogy a földtapasztást a farészekrÅ‘l leveresse és így tűzzel a fát elemészthesse, ezért a leghatékonyabb a részút irányú oldalazó lövés volt, amelyet a törökök alkalmaztak.

A palánk és különösen a töltpalánk már nagyobb szilárdsággal bíró volt a palánk. Ezt úgy alakították ki, hogy két egymással párhuzamosan levert, és rÅ‘zsefonattal összeerÅ‘sített gerendasor közé nedves földet döngöltek. Így már képes volt ellenállni a tüzérségi tűznek.
A harmadik, legerÅ‘sebb konstrukció az úgynevezett rótt palánk volt. Itt a levert erÅ‘s gerendázatot már vaskapcsokkal erÅ‘sítették meg. Ezt alkalmazták elsÅ‘sorban a bástyák építésénél. A palánk oldalait kívülrÅ‘l sárral tapasztották be, hogy a felgyújtását megakadályozzák. Tetején fedett folyosókat alakítottak ki.

A palánk hátránya volt a kÅ‘falakkal szemben, hogy a fa korhadásnak indult, és ezért rendszeres karbantartást igényelt. a talajba levert vaskos fatörzsekbÅ‘l összeállított védÅ‘mű.
Összegzésként elmondható, hogy a palánkot a várépítészetben Å‘sidÅ‘k óta alkalmazták, de virágkorát a XVI. - XVII. században élte, amikor a viharos sebességgel hódító törökök ellenében gyorsan kellett végvárakat megerÅ‘síteni nagyobb létszámú helyÅ‘rséggel. A felduzzasztott katonaságnak, gondolok itt elsÅ‘sorban a könnyűlovasokra, akiknek lovai és takarmánykészlete jelentÅ‘s helyet foglalt el, ideális megoldásnak látszott a palánkvár, más néven a "huszárvár" létrehozása. Több változata létezett, az ellenálló képességétÅ‘l függÅ‘en: latorkert, fonott vagy vaskapcsokkal összerótt palánk. Mivel faanyagát az idÅ‘járás vagy az ellenséges tűz könnyen tönkretette, gyakorta kellett kijavítani.

Szerecz Miklós történész