1600 - Palánk, Latorkert, Huszárvár

Palánk, Latorkert, Huszárvár

A címben említett fogalmak ma is érthető szavak, szóösszetételek, de ugyanakkor olyanok is egyben, melyek már jóformán kikoptak a közbeszédből (talán a palánkot kivéve). S mindez nem is véletlen, hiszen mind-mind olyan építményeket jelölnek, amelyek funkciója a középkori és koraújkori Magyarországon (tágabb értelemben azonban egész Közép- és Kelet-Európában általános volt.

 

A palánk, vagy „hajdúpalánk”, a „kertség”, a latorkert, és a huszárvár, de ilyen a korabeli „kastély”, a „góré”, a  „hóstát”, vagyis a latinul „suburbium”-nak nevezett tulajdonképpeni „váralja” vagy másként „katonaváros”; mindezek olyan elnevezések, amelyek magukban hordozzák az erőd- vagy várvédelemben betöltött funkciójukat is.

 

A XVI-XVII. századi Magyarországon teljesen elterjedt és egyértelmű volt ezen várépítészeti mód, amely inkább csak nevében, mint sem tárgyi nyomaiban maradt fenn.

 

A „latorkert” elnevezés valójában azt a szorosan egymás mellé állított cölöp- vagy faoszlop sort takarja, felül hegyesre vágott végekkel, melyet kapuval nyitottak és csuktak, s mely önállóan is jelenthetett kicsiny erősséget – amolyan „tarisznyavárat”, amely a portyázók gyors mozgását biztosította az állandó frontvonallá vált országban a nagyobb erődítmények között. Ugyanakkor általánosan igaz, hogy a nagyobb erősségek első védelmi vonalát – amelyet azonban a tűz, és a tüzérség lövedéke (különösen a láncosgolyók rombolhatták nagy hatékonysággal, hiszen egyszerre több oszlopkarót is kiszaggathattak, elsodorhattak vele) könnyedén elpusztított.

Másrészt azonban a latorkert elnevezés utal arra is, hogy ez az a hely, ahol a latrok bűnhődésének nyoma van, általánosan a karók tetejébe tűzött ellenséges harcosok, vagy elvetemült rablók (ilyenek is számosan kóboroltak akkoriban) levágott fejei, mint győzelmi trófeák, itt hirdették a várbeli harcosok vitézségét.

 

A „fejszedés” a végvári harcmezőn általánosan elterjedt volt. Vagyis az, ha egy-egy kisebb-nagyobb összecsapás után az, aki a harcmezőt megtartotta (vagyis győzött) az ellenséges katonákat kifoszthatta és nem csak fegyvereit, értékeit zsákmányolta el, vagyis zsákmánt, vagy prédát ejtett, hanem legtöbbször a halottak fejeit is levagdosták és magukkal vitték, hogy aztán a latorkertben feltűzdelve hirdessék a győzelmet: minél több a levágott fej – annál nagyobb a győzelem! (török szokás volt ezen fejeket megnyúzni, szalmával kitömi és így „hosszú ideig” amíg az időjárás elemei el nem takarították virítottak elrettentésül a karókon, megjegyzem török szokás volt az „orrszedés” is, de ez a XVII. századtól már nem volt „divatban”).

Az elfogott ellenséges vitéz – mindkét félnél –  értéknek számított, az volt cél, hogy bármi módon kivégezzék, hanem hogy sarcot kapjanak érte. Ugyanakkor a gonosztevők, latrok, bitangok, kóborlók, pribékek gyakran a leggyászosabb kínhalálra számíthattak. Különösen ez utóbbiak a pribékek készülhettek erre, hiszen a korabeli pribék kifejezés azt jelentette, hogy elárulta ővéit és a törökök katonai szolgálatába állt. Voltak ilyenek, s hogyha olyan magyar végváriak kezébe kerültek, kik tudtak e pribékségről, akkor biztosan nem kerülhette el a karót.

A latorkert előtti térség tehát – az erődítményen kívül – valóságosan is az elrettentő és gyászos bűnhődés helyszíne volt.

A törökök nagy támadásai (mint pl. csak Nagy Szulejmán idején: 1526, 1529, 1532, 1541, 1543, 1552, 1566, aztán később a 15-éves háború – 1591-1606, majd 1663-1664. és végül 1683-1699) hatalmas pusztításokat okoztak, de még nagyobb volt talán az a pusztulás, amely a „béke” idején tombolt, hiszen az ország maga határvonal volt s ezen a határon valójában soha sem volt fegyvernyugvás. Ez a béke a kicsiny számú villám gyorsan mozgó – zsákmányra és prédára mindig éhes csapatok állandó száguldozását, cirkálását jelentette: ez volt a végvári harcmód alapja, amely a rajtaütések, les vetések, csaták, bajvívások, vásárütések és sarcolások, rablások vég nélküli sorozatát jelentette.

Éppen az előbb vázolt okokból egyenesen következett az, hogy a törökök által feltört déli védelmi rendszer (1521, Nándorfehérvár) összeomlott, így az ország belső részein kellett a meglévő középkori kőerődítményeket kiépíteni és korszerűsíteni (hiszen a puskapor megjelenése az ostromtechnikát is gyökeresen átalakította), vagy újakat emelni, a régieket átépíteni, és kibővíteni.

 

Az állandó háborúság azonban nem csupán az emberi életekben okozott hatalmas vérveszteséget, de óriási gazdasági visszavetettséget okozott, anyagiak igen szűkösen álltak rendelkezésre – „se pénz, se posztó” állapotában, nem csak a végvári katonák zsoldja, a felszerelés volt bizonytalan, hanem az, hogy korszerű módon általában olasz vagy német mérnökök irányításának megfelelően a védelem egyes kiemelt pontjait megerősítsék. Ugyanakkor szükséges volt, hogy megerősítsék!!!! Tehát azzal éltek, amilyük volt – a földrajzi adottságok sajátosságainak figyelembe vételével és az évezredes hagyománnyal az erődítések tekintetében is. Kialakult a „magyar módi” szerént való építkezés.

 

Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy akár a meglévő erődítményeket, vagy újakat emelve a természet által adott lehetőségek szerint építkeztek – legkevésbé kőből. Sokkal inkább fából és földből. Takáts Sándor a palánképítkezést magyar építési módnak („modus Hungaricus") tartja. Az ilyen típus azonban egész Kelet-Európában megtalálható. Az idegenek azért nevezték ezt az építési módot magyarnak, mert nálunk az állandó török harcokban általánosan alkalmazták. A „magyar módra” való építkezés nem azt jelenti, hogy földből építkeztek, hanem mert a palánkok elrendezésében, bizonyos védekezési újítás bevezetésében mutat helyi sajátosságokat.

 

Még a legnagyobb kővárain, Győr és Komárom is palánkkal voltak körülvéve. Ilyen palánkká építették ki Szigetvárt és Gyulát, sőt Eger falait is a nagy ostrom előtt tölgyfakarókból és vesszősövényből készítették. Kanizsának is sövényépítéssel készült és földdel töltött bástyái voltak; minden része fából és földből épült. Ugyanúgy palánképítmények voltak a körülötte levő kastélyok, vigyázó házak és górék is. A várkapuk és bástyák tetején vagy egyéb magaslatokon elhelyezett katonai strázsahelyül szolgáló deszkaalkotmányt nevezték górénak. Az elavult várak gyors átalakítását, találékony felszerelését a magyar várkapitányoknak köszönhették.

 

A palánk kitűnően megfelelt feladatának. Az így emelt várfal – Forgách Ferenc szerint – jobban ellenáll az ágyúk pusztításának, olcsóbb és rövidebb idő alatt elkészíthetik, mint a  kőfalat. Eger várának palánkjáról állítják, hogy leginkább ez védte meg a várat az 1552. évi ostrom idején. Szigetvár is ennek köszönhette, hogy 1556-ban diadalmasan került ki a török ostromból. Az ilyen várak ostrom idején a kőfalnál jobban álltak ellen a tűz- és a repeszhatásnak. A golyó a földtöltésbe behatolva benne maradt anélkül, hogy a palánkot oly könnyen meg tudta volna rongálni, mint a törékeny követ.

Elsősorban ezen védelem külső eleme a cölöpökből álló kerítés, a latorkert maga, aztán következett a sáncárok, amelyet gyakran vízzel árasztottak el – a víz alatt gyakran kihegyezett nyársakkal és csapdákkal –, eztán következett a kőfal (ha eredetileg volt ilyen, mint pl. Egerben), vagy gyakrabban tömött vagy töltpalánk. Ez maga az erődítmény fala (mint például Szigetvár nagy része is a XVI. században, de ilyen volt pl. Temesvár, Szolnok, vagy éppen Kanizsa erősségének fala is.)

 

Ennek a töltpalánk falnak a módját Evlia Cselebi a XVII. századi török utazó így ecseteli (éppen temesvári látogatásakor): „A belső tömésvár kettős magas cölöpsor, melynek közét az ügyes mester cementtel, mésszel, gipsszel oly tömörré tette, hogy az ágyúgolyók, ha a falak közé mennek is, az ágyúk repesztéseitől éppen semmit sem kell félni, mint a kőváraknál. Azt mondhatná ugyan valaki, hogy a vár fáit felgyújtják; ámde a tengernyi víz és mocsár miatt nem lehet megközelíteni, a környező ingovány miatt nem lehet ostromsáncokba menni.” Ez állt a magyarok által épített és korszerűsített XVI. századi Szigetre is. Sziget 1556-os ostrománál is ismert, hogy a török tüzérség erősen ágyúzta a palánkfalat, nem frontálisan törte, hiszen ennek a nagy rugalmassággal bíró palánk fal ennek kiválóan ellenállt, ezért arra törekedett, hogy a földtapasztást a farészekről leveresse és így tűzzel a fát elemészthesse, ezért a leghatékonyabb a részút irányú oldalazó lövés volt, amelyet a törökök alkalmaztak.

 

A palánk és különösen a töltpalánk már nagyobb szilárdsággal bíró volt a palánk. Ezt úgy alakították ki, hogy két egymással párhuzamosan levert, és rőzsefonattal összeerősített gerendasor közé nedves földet döngöltek. Így már képes volt ellenállni a tüzérségi tűznek.
A harmadik, legerősebb konstrukció az úgynevezett rótt palánk volt. Itt a levert erős gerendázatot már vaskapcsokkal erősítették meg. Ezt alkalmazták elsősorban a bástyák építésénél. A palánk oldalait kívülről sárral tapasztották be, hogy a felgyújtását megakadályozzák. Tetején fedett folyosókat alakítottak ki.

 

A palánk hátránya volt a kőfalakkal szemben, hogy a fa korhadásnak indult, és ezért rendszeres karbantartást igényelt. a talajba levert vaskos fatörzsekből összeállított védőmű.
Összegzésként elmondható, hogy a palánkot a várépítészetben ősidők óta alkalmazták, de virágkorát a XVI. - XVII. században élte, amikor a viharos sebességgel hódító törökök ellenében gyorsan kellett végvárakat megerősíteni nagyobb létszámú helyőrséggel. A felduzzasztott katonaságnak, gondolok itt elsősorban a könnyűlovasokra, akiknek lovai és takarmánykészlete jelentős helyet foglalt el, ideális megoldásnak látszott a palánkvár, más néven a "huszárvár" létrehozása. Több változata létezett, az ellenálló képességétől függően: latorkert, fonott vagy vaskapcsokkal összerótt palánk. Mivel faanyagát az időjárás vagy az ellenséges tűz könnyen tönkretette, gyakorta kellett kijavítani.

 

Szerecz Miklós történész