1604 - A hajdúk és a törökök

"A töröknek soha barátja nem voltam,
Vért is kiontani mindenkor kész voltam,
Régi nemzetemnek igaz útját jártam,
Én szép hazám mellett diadalmat víttam."

 

A hajdúk és a törökök…

 

Érdekes momentuma a magyar hadtörténetnek, hogy noha a Habsburg-ellenes harcukban számos erdélyi fejedelmet – elsőben is Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort – kívülről, diplomáciailag és katonailag egyaránt az oszmán-török hatalom támogatott, mégis ezen erdélyi fejedelmek hadainak magvát adó hajdúvitézek legkevésbé sem voltak a törökkel semmiféle barátságban.

 

Ennek legkézenfekvőbb oka talán abban keresendő, hogy a hajdúság nagy és igen heterogén gyökerű társadalmi konglomerátuma abban nagyon is egységes volt, hogy nagy részük a török hódítás miatt lett nincstelen, földönfutó, bujdosó – vagyis a török háborúk nyomán veszítette el megélhetését, egzisztenciáját; ezért a hajdúság érzelmeiben és ideológiájában már a XVI. század folyamán is meglehetősen erős törökellenesség jellemző.

 

Amikor a 15-éves háború csataterein küzdöttek (1591-1606) sok nevezetes harcot vívtak a törökkel. S amikor Basta alatt Erdélyben szolgáltak még a török vazallusnak tartott erdélyiekkel is keményen, és kegyetlenül bántak, amint ezt Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi szemtanú keserves hangon megörökítette: „Ebek vagytok ti, nem szánunk – Isten minket úgy segéljen – levágni szinte úgy mint a törököt.”

 

E véres háborúban megnőtt a „vitézlő rend” – s köztük a hajdúk – harci kedve. Ilyenkor úgymond felélénkültek a vitézek, "megjött a karjuk ereje", hiszen a harc immár nem volt tiltva, és a zsákmányszerzésre, valamint az előmenetelre is nagyobb lehetőség nyílt. Erről a megújult lelkesedésről tanúskodik Sárközi Máté végváriak közt forgolódó katonaköltő 1597 körül írott verse is, Cantio de militibus címmel, amely kitűnő képet fest le a korabeli harci morálról és a reménykedésről, amelyet a harcokban elért kezdeti sikerek tápláltak:

 

"Sok szép hadak majd indulnak,
Közte szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor 'Jézus'-t kiáltoznak.

 

Álgyúk, puskák ha ropognak
Az szép kopják romladoznak
Az vitézek vagdalkoznak,
Pogány fejek földre hullnak.

 

Szégyent vallnak, kik elfutnak,
Azok mernek, kik próbálnak,
Ha meghalnak is, hírt hagynak,
Igaz hitért kik megvívnak.

 

Zabolázd meg pogányokat,
Vedd el ő bátorságokat,
Ne mentsd meg ő hadokat,
Verd meg, uram, hatalmokat…

 

(…)
Támaszd fel már csillagunkat
Tanitsd víni fiainkat,
Vagdalkozni mi karunkat
Szabadítsd meg országunkat."

 

Avagy másutt emígyen írt egy bizonyos Saas Bertalan:

 

"Szerencsét próbáltam,
Csatákon forgottam,
Magyar hírért, névért,
Vígan vagdalkoztam.
Az szép hírért névért,
Ragyogó fegyverrel,
Használok én immár,
Szép böcsületemmel.
Az pogány törökkel,
Mintegy ellenséggel,
Bátran szembe mentem
Vitéz legényimmel."

 

Számos alkalommal felragyogott a vitézség, s bár a mezőkeresztesi ütközet (1596) súlyos vereségnek bizonyult, azért a magyarok nem egyszer komoly veszteséget okoztak még a hódítóknak. 1599-ben Pálffy Miklós csapatai megtámadják Székesfehérvárt, a várost el is foglalták, igaz a török őrség a megerősített várba zárkózott s azokkal nem bírtak. Ugyancsak ez a csapat volt, mely kombinált szárazföldi és vízi akciót hajtott végre a Duna mentén, Tolnánál, ahol a Budára igyekező törökökből több ezret megöltek és igen nagy zsákmányt szereztek. A hajdúk Szolnokot támadták meg, bár támadásuk kudarccal végződött, így is nagy károkat okoztak a hódítóknak. Egy évvel később a nem rég török kézbe került, legendás Eger várát "ütötték meg": a kemény harcban levágtak ötszázhúsz egri török vitézt. Ugyancsak Eger alatt, éjszaka egy nagy csapat tatár harcoson ütöttek rajta, akiket részben levágtak, nagy prédát ejtettek, elzsákmányolták a tatárok lovait, a foglyokat megszabadították. Még az évben Gyula várát is megrohanták, gazdag zsákmányt tettek. 1601 március havában a füleki magyar őrség tőrbe csalta a török zsoldba állt nevezetes pribéket, Oroszlán Pétert, akit csatában legyőztek, neki magának is fejét vették…

 

A 15-éves háborúban a magyarországi és az erdélyi csatatereken forgolódott neves, híres-hírhedt itáliai származású Giorgo Basta generális, akit nem vádolhatunk azzal, hogy a magyarok iránt barátsággal elfogult lett volna, hangsúlyozta, hogy vitézebb csapatai a török elleni harcban sohasem voltak, mint a magyar hajdúk. Máskor azt szorgalmazta, hogy a kopjás csapatokat, mint a közszékelyeket, vagy a hajdúkat is mind lövőszerszámmal kellene felszerelni s így a lovassággal összehangolva kiválóan harcolhatnának a mezei ütközetekben. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy nem egyszer váratlanul érte és igen megrémítette az ellenséget, ha felhangzott a végvári vitézek "Jézus! Jézus! Hozzá, Vitézek!", vagy a szabadhajdúk félelmetes "Huj, huj! Rá!" csatakiáltása, melynek nyomában fergeteges támadást indítottak az ellenség sorai ellen.

 

Amikor a 15-éves háború küzdelmei kifulladni látszottak – a két szemben álló nagyhatalom, a Habsburgok és a Porta – elerőtlenedése miatt –, 1604 nyarán a felső-magyarországi (kassai) főkapitány, Belgiojoso seregébe még úgy sereglett a hajdúság, hogy hangoztatták hűségesen mennek a tábornokkal a török ellen.

 

Másutt – Gyulaffy Lestárnál – olvashatjuk, hogy a hajdúk Bocskai István hűségére is csak úgy mondtak áment – hogy a török szövetség ügyében erősen kikötötték: „ne tartozzanak űk a törökkel együtt hadakozni, hanem akkor űk más hadban legyenek, és együtt ne küldje rablani, portyázni hanem űk magoknak, magok kapitánok alatt másfelé menjenek.” E küzdelmekben általános volt az a vélemény, amelyet Homonnai Drugeth Bálint főkapitány fogalmazott meg: „a török nemzet azt akarná bátor (ti. bárcsak) az németek minket mindegyig levágnának, avagy mi az németeket, mert ők annyival inkább erősödnének hatalmas állapotjokban.”

 

Például 1605-ben, amikor Bocskai seregei elfoglalták Érsekújvárt – noha török segítséggel – a várba egyetlen oszmán harcost sem engedtek be…

 

Éppen jól tudjuk azt is, hogy a hajdúk erős törökellenességére hatottak Bethlen Gábor politikai ellenfelei, akik őt 1613 után erdélyi fejedelmi székében „török báb”-nak tekintették (1616-ig mindenképpen), a hajdúkat is Bethlen ellen hangolták. Később hadjáratai folyamán aztán a hajdúk gyakran a szövetséges törökökre támadtak, amint erről Kemény János beszámolt – 1626-ból –, hogy soha a hajdúk a németek ellen olyan serénységgel „fel nem ültek” mint mikor a törökök ellen vezette őket…

 

Maga Bethlen Gábor is jól érzékelte ezt, s egy levelében – élete alkonyán – így írt politikai ellenfelének, a Habsburg-párti, királyhű gróf Esterházy Miklós nádornak: „mikor ült légyen pedig az török mellett fel, mi nem tudjuk, sőt csak módját sem látjuk, hogy azt fogná vala cselekedni, hanem ha valami igen nagy és utolsó képtelenség vinné ideig arra őket.”

 

Ennek a törökkel való szemben állásnak a hajdúk később is nagyon számos példáját adták. 1636-ban ők védelmezték meg I. Rákóczi György uralmát a trónkövetelő Bethlen István és a mellette felsorakozó budai pasa serege ellen. Erről így szólt az erdélyi fejedelem: „a hajdúság is híven, igazán viseli magát”, s éppen így kitartottak fia, II. Rákóczi György elkeseredett védekező harcában, mely hősiesen, de tragikusan zárult. A budai pasa Szeidi Ahmed éppen a hajdúság erejét kívánta elsöpörni mikor közvetlenül a hajdúvárosok ellen támadt, hogy tűzzel-vassal eleméssze azokat.

 

II. Rákóczi György helyébe új ellenálló fejedelem lépett Kemény János személyében. A rövidre tervezett török-tatár büntetőexpedíció elhúzódónak bizonyult. A pusztítás pedig iszonyú volt. A hadjáratban résztvevő török utazó, Evlia Cselebi így számolt be az egyik epizódjáról:

"A tatárok azon a napon és éjjel portyáztak. Szatmár megye nevű helyen néhány ezernyi ellenség egy mocsaras tó mögött tábort sáncolt és abba bement. Köröskörül nagy árokfal gyanánt gödröket ásott és faágakkal és rőzsével elzárta s bevonulva nagyon sok értékes dologgal bezárkózott. Mikor a tatárok és a velük ment határszéli puskások, hétezer válogatott lovas és gyalogos, ennek hírét vették, az említett táborra mentek. A hitetlenek az említett mocsaras helyről valamennyien kijöttek s teljes három órán át öldöklés és ütközet volt. Végtére (…) az ellenséget közrefogták, néhányat kardra hánytak, minden vagyonukat, továbbá a gyermekeiket és házuk népét elvitték és elfogták s a hetedik napon sok zsákmánnyal tértek vissza a táborba. (…) Eközben a foglyok nagy sokasága miatt az iszlám táborban félelem támadt s a főszeredár parancsára a gyermekeket, leányokat és fiatal asszonyokat megtartották, a kardforgatásra alkalmas férfiak közül pedig kilencezret a Szamos folyó partján megöltek. (…) Azt mondták, hogy ezeket azért pusztították el, mert ha Kemény János jön, ezek a táborban megannyi ezer ellenségekké lesznek. Ezalatt kémeink megjővén, hírül adták, hogy Kemény János a Tisza folyón átmenve húsz konaknyira befelé távolodott. A sereg felvidult és igen sajnálták és bánták, hogy a kilencezer foglyot megölték." Másutt beszámol arról, hogy a megelőző esztendők harcai milyen vidéket hagytak maguk után: " Mi pedig majd nyugati, majd keleti irányba annyi pusztítást tettünk, hogy az ember ha azt látná, így szólna: 'Vajon van-e eme lapályon még élőlénynek nyoma?' Ennek a megyének Szabolcs a neve. Az elmúlt években a boldogult Szidi Ahmed pasa is e lapályokon pusztított, rabolt s néhány ezer foglyot összeszedve elment. (…) ezt a vidéket Hajdúságnak nevezik. Tízezer erős magyart állított ki ez a vidék, csakhogy ezek közül a Szidi Ahmed pasával vívott harcokban sokan elestek…"

 

A hajdúk esetében a pribékké válás, vagyis a török ellenséghez való pártolás szinte szóba sem jöhetett, ritka kivételnek számít egy bizonyos Hörcsög Mátyás gyaloghajdúk kapitánya esete, aki 1674-ben egész csapatát a Tiszán átvitte, és török szolgálatba állott.

 

Nagyon beszédes Thököly Imre „kuruc király” török szövetsége és a hajdúk viszonya. Amikor 1681 őszén az egyesült kuruc-erdélyi és török csapatok támadást indítottak a tiszántúli hajdúvárosok ellen és kemény harcban elfoglalták őket. Itt azonban érdemes megállnunk egy pillanatra! Hiszen köztudott, hogy a tiszántúli – első ízben Bocskai István által a XVII. század elején letelepített – hajdúság a református hitvallás erős bástyájának számított. Ez a protestáns szellemű igen kemény és harcedzett katonatömeg azonban sohasem vált törökbaráttá, s noha nem rokonszenvezett I. Lipót kormányzatának erőszakos katolizálásával, mégsem fordult el a király hűségéről, olyan féktelen gyűlöletet táplált a törökök ellen.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

 

Sárközi Máté: Katonaének. (1597). In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Reneszánsz kor. Szerk. Bitskey István. Bp. 1990. 696-697.
Lásd. NAGY László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 167.
Uo. 104-105.
Lásd. NAGY László: Bocskai István a hadak élén. Bp. 1981. 204.
Evlia Cselebi. 105-106.
Uő. uo. 120-121.

 

Somogyi Győző rajzai. A képek forrása: B. Szabó János - Somogyi Győző: Az erdélyi fejedelemség hadserege. Bp. 1996