Egy tévhit tisztázása... a devsírme - gyermekadó és "Janicsárok törvényei" 1606-ból.

Közkedvelten elfogadott nézet a közvéleményben a történelmi hagyomány nyomán, s mondhatni közismert, hogy a török hatalom a különbözÅ‘ háborúságai során úgymond a rabolt gyermekek tömegét nevelte a szultánhoz mindhalálig hű janicsárokká (vö. "a szultán fiai"). Az is elfogadott nézet, hogy ezen gyerekek mind keresztények voltak, s köztük igen számosan magyarok. Hogy tisztában lássuk a képet érdemes szólani néhány dologról...

ElsÅ‘ben is a gyermekadó - törökül devsirme (összegyűjtés) intézményérÅ‘l. Az iszlám világbirodalmakban - az arab kalifátusokon keresztül a különbözÅ‘ türk kaganátusokon át stb. - elfogadott volt már a korai középkor századaiban is, hogy hadifoglyokból és rabszolgákból állítsák ki az uralkodóhoz "mindhalálig" hű testÅ‘rséget, katonai elitet (vö. az egyiptomi kalifa mamelukjai). Ezt a hagyományt az Oszmán-török Birodalom is folytatta - sÅ‘t mondhatni "tökéletesre" fejlesztette. Az elsÅ‘ írásos beszámoló a gyermekadóról (devsirmérÅ‘l) a XIV. század végén olvasható:

"melyik szenvedést ne ismerte volna meg az az ember, aki váratlanul, idegen kezek által elragadva különös szokásokra kényszerítve látja azt a gyermeket, akit nemzett, aki miatt oly gyakran sírt s akinek csak a legnagyobb szerencsét kívánta. Kit sírasson inkább az apa: önmagát vagy gyermekét? Önmagát, mert megfosztották öregségének támaszától? A gyermeket, mert szabadból szolgává, nemesbÅ‘l barbár szokások követÅ‘jévé alacsonyítják?" - 1395-ben írta ezt Izidor Glabasz thesszaloniki fÅ‘papja egy kisázsiai útján.

A devsirem a XV. század folyamán már teljesen általánossá lett az Oszmán Birodalomban és a következÅ‘ évszázadban a XVI. században, Nagy Szulejmán szultán uralkodása alatt (1520-1566) volt a janicsárok fénykora. A közhiedelemmel ellentétben - noha nyilván számos magyar gyermek is a soraikba került - a magyarokat kevésbé sújtották ezzel az "adóval".

Az 1606-ban keltezett Janicsárok törvényei című munkából ismerjük, hogy az Oszmán Birodalom népei közül kiket kellett és lehetett a „véradó”-val (devsírme = összegyűjtés) sújtani, vagyis mely népek fiait fogdoshatták össze és nevelhették már gyermekkoruktól kezdve a szultánhoz halálig hű janicsárrá:
„...tilos volt a muszlimokat (letelepült és nomád törököket, kurdokat, cigányokat), grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni (ez utóbbi kettÅ‘t azért, mert úgy tartották róluk: sosem lesznek hithű muszlimok). Az iszlamizált bosnyákokkal azonban kivételt tettek, mert ‘akiket eddig ebbÅ‘l a népbÅ‘l elvittek – írja a janicsár törvénykönyv szerzÅ‘je –, azok többsége jól bevált, magas tisztségekbe jutott, eszesnek és rátermettnek bizonyult.”

Nagy feladat volt a jó és fegyelmezett haderÅ‘ megszervezése és felállítása ekkoriban: Ebben a törökök még a XVI. század folyamán is – Nagy Szulejmán uralkodása alatt – mindenképpen jeleskedtek. Ahogyan Lutfî PaÅŸa írja: „Katona kevés legyen, de jó legyen...” A gyermekek a szülÅ‘i házból kiragadva nehéz megpróbáltatások után váltak a "szultán fiai"-vá, de

"Akármelyik pályára kerültek is, akár mennyire szenvedtek is, az egykori keresztény fiúk többsége utólag óriási szerencsének érezte, hogy azon a balvégzetűnek induló napon megakadt rajta a devsirme-biztos szeme. Még az egyszerű közjanicsárok is úgy gondolták, pedig szerény körülmények között éltek, évrÅ‘l-évre vásárra vitték a bÅ‘rüket, s többnyire egyedül, szegényen haltak meg; ráadásul általában jól emlékeztek szüleikre, szülÅ‘földjükre, nem felejtették el anyanyelvüket sem, s idÅ‘nként gúnyolódtak az iszlám valláson, Mohameden, titokban keresztény szent könyveket olvastak. Ám fölfogták és élvezték, hogy földijeikhez mérten óriásit emelkedtek a társadalmi ranglétrán: kiszolgáltatott parasztból szinte törvények felettivé váltak, egy világhatalom elit hadseregének tagjai lehetettek, s még a politikába is beleszólhattak. Övéiket ugyan nem tagadták meg, sokan kapcsolatot tartottak rokonságukkal, de szülÅ‘atyjuk helyett inkább a 'szultán fiai' lettek - ahogy már a 15. században nevezték Å‘ket. DöntÅ‘ többségük nyilván egyetértett volna azzal az albán származású nagyvezérrel, aki a devsirme-sors demokratizmusát dicsérte: 'Az oszmánok nagy bölcsességgel a leghátrányosabb helyzetű parasztokat választották ki azon nemzetekbÅ‘l, amelyek nem az igaz Istenben hisznek, aztán igazhitűeket, gyÅ‘zedelmes tiszteket és kiváló kormányzókat formáltak belÅ‘lük. Én is ezek közé tartozom'."