„...kurva az anyja, az bestye lélek, nemes vármegye kurvának...”

Fizetetlenség, latorkodás, zendülés – „injuria”

A füleki nemesek panasza

A 15-éves háború és a Bocskai-féle szabadságmozgalom harcaiban tömegével részt vett hajdúk, végvári vitézek – noha jó soruk soha nem volt – a bekövetkezÅ‘ „békeidÅ‘”-ben még inkább sanyarú sorsra jutottak a fizetetlenség tekintetében mindenképpen.

Az 1607-es évben kirobbanó hajdúfelkelés minderre a társadalmi kérdésre figyelmeztetÅ‘ jel volt, ti. a vérét ontó – s ebben a tudatban nagyon erÅ‘sen összekovácsolódott – saját militáns ideológiával bíró „vitézlÅ‘ rend”, s nem csupán a szabadhajdúk, de a lajstromozott – ugyanakkor fizetetlen – végvári katonák tömegei egyre több jogtalanságot követtek el. Egy korabeli költemény – amely Bocskai halálán kesereg – így tolmácsolja panaszukat:

„Megvénhüdt katonák,
Fizetetlen szolgák,
Rongyosult besliák,
Nyomorodott árvák!
Bizonyság ez ország,
Voltatok jó szolgák...”

Már most a bestiák módjára lerongyolódott katonaság – ha még szervezett keretek között, fegyelem alatt maradt, akkor is züllött, s minden nemű latorkodásra adta a fejét. Az erÅ‘szak jogán – fegyverei révén – a kisebb ellenállás irányába menvén a föld népét – a jobbágyságot – vagy az utazó kereskedÅ‘ket fosztogatta. De az sem volt kizárt, hogy zendülésre, vagy más jogtalanságra adta a fejét, hovatovább már a vármegyével szemben is ellenment, sÅ‘t a nemesség portáit, vagyonát, javait is zsákmánynak tekintette.

ErrÅ‘l tanúskodik mindaz a panasz, amelyet 1612-ben Füleken adtak elÅ‘ a nádori küldöttség elÅ‘tt megjelent nemesek, kik minden injuriá-ról, avagy jogtalanságról beszámoltak, amit a végvári katonaság velük szemben ezen idÅ‘kben elkövetett. Az elsÅ‘dleges panaszuk, hogy „az itt való nemes embereket mind az magok személyében, mind peniglen szolgáit, az Å‘ szabadságoknak elÅ‘jogai ellen megfogják és tömlöcre hajtják, házokra reá küldenek, valamig penig kedvük tartja az kapitányoknak, szintén addig fogságba tartják Å‘köt.”

Vagyis egyenesen foglyokat szednek – a váltság és sarc reményében, akárcsak háborúság idején az ellenség közül. Már azonban nem „csak” a házukban vannak veszélyben ilyen mód a nemesek, de az utakon és vidéken – mindenütt (ha hihetünk a fülekiek panaszának):

„igaz és szabad útjukon reá támadnak, utokat megállván.”

S mikor panaszra mennek a sértettek a katonai elÅ‘járókhoz, a parancsnokokhoz, azok is a vitézeik pártjára állnak és nem szolgáltatnak igazságot. Mi több a vármegye tekintélyét is semmibe veszik:

„a vitézlÅ‘ rendek közül vadnak némelyek, kik az nemes embert és mind az egész vármegyét iszonyú, utálatos szitkokkal illetik (…) kurva az anyja, az bestye lélek, nemes vármegye kurvának....”

Ez a füleki eset egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség. Alig egy évtized múltán – már a „Bethlen-féle füst”, vagyis az újabb háborúskodás idején – 1621-ben Léváról és a lévai végvház vitézeirÅ‘l panaszolják a fÅ‘nemesi rangú Thurzó Szaniszló fÅ‘kapitánynak, hogy a nemességet a vitézek szidják, sÅ‘t veréssel is fenyegetik.

Különösen érdekes az, hogy tudjuk, a végvári katonaság soraiban magasabb volt a nemesi származású katonák aránya, mint a hajdúság körében, s mégis ezen származás tudatánál sokkal nagyobb összetartó erÅ‘vel bírt a „vitézlÅ‘ rend”-hez való tartozás tudata – s tegyük hozzá a nyomorúságos állapot szülte kényszer (ugyan a jogtalanságokat nem mentheti).

Nem egyedüli eset – és nem speciálisan XVII. századi történet. Hiszen a már az elÅ‘zÅ‘ idÅ‘szakból is folyamatosan hoztuk – s még hozni is fogjuk – a példákat a „se pénz, se posztó” állapotról, annak minden kínos nyomorgatásáról. Azonban olyan „zendülések”-re is van példánk, amely a komáromi naszádos vitézek között ütötte fel a fejét a XVI. század második felében. Történt, hogy 1574-ben BécsbÅ‘l hat havi zsoldot küldtek le a comissario-val, élén a mustramesterrel. Csakhogy ekkor a komáromiak elmaradt juttatásai már 54-ezer forintnál is többet tettek ki. Az öntudatos naszádosok összefogtak s megmakacsolták magukat – egységesen álltak ki – nem hajlottak a szemüket kiszúró hat havi zsold felvételére, s hangosan kijelentették ezt a bécsi biztosok elÅ‘tt, hozzátéve azt is: „aki most szólani mer hozzájuk, az halál fia!”

A zendülésüket emígy indokolták meg:

„A hihetetlen nyomorúság miatt, kötelességünket már nem teljesíthetjük. Isten a megmondhatója, hányszor ígérte már Å‘ felsége a fizetést és mindég csak ámított minket. Nincs már semmink, s olyan rongyosak vagyunk, hogy még a túlvilágon sem jelenhetünk meg tisztes ruhában. Azért a kellÅ‘ tiszteletet néktek megadjuk, de addig semmi áron nem bocsátunk el benneteket, míg minket teljesen ki nem fizettek.”

Azt tudjuk, hogy a mustramesternek és a komisszáriusoknak ekkor nem esett bajuk – s a zendülést sem követte megtorlás. A kormányszervekkel szemben álló dacos mentalitás azonban benne volt a végházak levegÅ‘jében – ha mit nekem a Kamara comissáriója, akkor mit nekem „az nemes vármegye kurva...!”

 Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Bp. 1953. 81.

vö. Történelmi Tár 1894. 380-389., TT 1892. 517.
lásd még: Nagy László: A végvári dicsÅ‘ség nyomában. Bp. 1978. 56-60, illetve UÅ‘.: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század elsÅ‘ felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 122.

lásd. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 256-257.