1612 - A füleki nemesek panasza

„...kurva az anyja, az bestye lélek, nemes vármegye kurvának...”

 

Fizetetlenség, latorkodás, zendülés – „injuria”

 

A füleki nemesek panasza

 

A 15-éves háború és a Bocskai-féle szabadságmozgalom harcaiban tömegével részt vett hajdúk, végvári vitézek – noha jó soruk soha nem volt – a bekövetkező „békeidő”-ben még inkább sanyarú sorsra jutottak a fizetetlenség tekintetében mindenképpen.

 

Az 1607-es évben kirobbanó hajdúfelkelés minderre a társadalmi kérdésre figyelmeztető jel volt, ti. a vérét ontó – s ebben a tudatban nagyon erősen összekovácsolódott – saját militáns ideológiával bíró „vitézlő rend”, s nem csupán a szabadhajdúk, de a lajstromozott – ugyanakkor fizetetlen – végvári katonák tömegei egyre több jogtalanságot követtek el. Egy korabeli költemény – amely Bocskai halálán kesereg – így tolmácsolja panaszukat:

 

„Megvénhüdt katonák,
Fizetetlen szolgák,
Rongyosult besliák,
Nyomorodott árvák!
Bizonyság ez ország,
Voltatok jó szolgák...”

 

Már most a bestiák módjára lerongyolódott katonaság – ha még szervezett keretek között, fegyelem alatt maradt, akkor is züllött, s minden nemű latorkodásra adta a fejét. Az erőszak jogán – fegyverei révén – a kisebb ellenállás irányába menvén a föld népét – a jobbágyságot – vagy az utazó kereskedőket fosztogatta. De az sem volt kizárt, hogy zendülésre, vagy más jogtalanságra adta a fejét, hovatovább már a vármegyével szemben is ellenment, sőt a nemesség portáit, vagyonát, javait is zsákmánynak tekintette.

 

Erről tanúskodik mindaz a panasz, amelyet 1612-ben Füleken adtak elő a nádori küldöttség előtt megjelent nemesek, kik minden injuriá-ról, avagy jogtalanságról beszámoltak, amit a végvári katonaság velük szemben ezen időkben elkövetett. Az elsődleges panaszuk, hogy „az itt való nemes embereket mind az magok személyében, mind peniglen szolgáit, az ő szabadságoknak előjogai ellen megfogják és tömlöcre hajtják, házokra reá küldenek, valamig penig kedvük tartja az kapitányoknak, szintén addig fogságba tartják őköt.”

Vagyis egyenesen foglyokat szednek – a váltság és sarc reményében, akárcsak háborúság idején az ellenség közül. Már azonban nem „csak” a házukban vannak veszélyben ilyen mód a nemesek, de az utakon és vidéken – mindenütt (ha hihetünk a fülekiek panaszának):

„igaz és szabad útjukon reá támadnak, utokat megállván.”

S mikor panaszra mennek a sértettek a katonai előjárókhoz, a parancsnokokhoz, azok is a vitézeik pártjára állnak és nem szolgáltatnak igazságot. Mi több a vármegye tekintélyét is semmibe veszik:

„a vitézlő rendek közül vadnak némelyek, kik az nemes embert és mind az egész vármegyét iszonyú, utálatos szitkokkal illetik (…) kurva az anyja, az bestye lélek, nemes vármegye kurvának....”

 

Ez a füleki eset egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség. Alig egy évtized múltán – már a „Bethlen-féle füst”, vagyis az újabb háborúskodás idején – 1621-ben Léváról és a lévai végvház vitézeiről panaszolják a főnemesi rangú Thurzó Szaniszló főkapitánynak, hogy a nemességet a vitézek szidják, sőt veréssel is fenyegetik.

 

Különösen érdekes az, hogy tudjuk, a végvári katonaság soraiban magasabb volt a nemesi származású katonák aránya, mint a hajdúság körében, s mégis ezen származás tudatánál sokkal nagyobb összetartó erővel bírt a „vitézlő rend”-hez való tartozás tudata – s tegyük hozzá a nyomorúságos állapot szülte kényszer (ugyan a jogtalanságokat nem mentheti).

 

Nem egyedüli eset – és nem speciálisan XVII. századi történet. Hiszen a már az előző időszakból is folyamatosan hoztuk – s még hozni is fogjuk – a példákat a „se pénz, se posztó” állapotról, annak minden kínos nyomorgatásáról. Azonban olyan „zendülések”-re is van példánk, amely a komáromi naszádos vitézek között ütötte fel a fejét a XVI. század második felében. Történt, hogy 1574-ben Bécsből hat havi zsoldot küldtek le a comissario-val, élén a mustramesterrel. Csakhogy ekkor a komáromiak elmaradt juttatásai már 54-ezer forintnál is többet tettek ki. Az öntudatos naszádosok összefogtak s megmakacsolták magukat – egységesen álltak ki – nem hajlottak a szemüket kiszúró hat havi zsold felvételére, s hangosan kijelentették ezt a bécsi biztosok előtt, hozzátéve azt is: „aki most szólani mer hozzájuk, az halál fia!”

 

A zendülésüket emígy indokolták meg:

„A hihetetlen nyomorúság miatt, kötelességünket már nem teljesíthetjük. Isten a megmondhatója, hányszor ígérte már ő felsége a fizetést és mindég csak ámított minket. Nincs már semmink, s olyan rongyosak vagyunk, hogy még a túlvilágon sem jelenhetünk meg tisztes ruhában. Azért a kellő tiszteletet néktek megadjuk, de addig semmi áron nem bocsátunk el benneteket, míg minket teljesen ki nem fizettek.”

 

Azt tudjuk, hogy a mustramesternek és a komisszáriusoknak ekkor nem esett bajuk – s a zendülést sem követte megtorlás. A kormányszervekkel szemben álló dacos mentalitás azonban benne volt a végházak levegőjében – ha mit nekem a Kamara comissáriója, akkor mit nekem „az nemes vármegye kurva...!”

 

 

 

 Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Bp. 1953. 81.

vö. Történelmi Tár 1894. 380-389., TT 1892. 517.
lásd még: Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 56-60, illetve Uő.: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 122.

lásd. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 256-257.