„…városokat, falujukat a széllel fúttatom el, magokat szablyára hányatom, feleségeket, gyerekeket rabságra vitettem…”

Amikor a hajdúk mentek rá a „hajdúlesre”

’Jertek utánok, most vagyon immár módunk dolgunkban, majd szép nyereséggel járunk!’

1616. november 20-án zajlott le a dési csata, amelyben a király-párti hajdúk Gombos András kapitány vezetésével vereséget szenvedtek, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – zömében a vármegyei hadakból és székelyekbÅ‘l álló – erdélyi csapatoktól, akiket Kamuthy (vagy Kamuti) Balázs erdélyi kapitány vezetett…

Bethlen Gábor erdélyi fejedelemségével a királyi Magyarországon sokan nem békéltek meg, sokáig ugyan olyan felsÅ‘-magyarországi fÅ‘úri szervezkedés folyt ellene – a Habsburg uralkodó hallgatólagos beleegyezésével – mint annak idején elÅ‘dje, Báthory Gábor fejedelem ellen. Forghách Zsigmond Kassai (vagy FelsÅ‘-magyarországi) FÅ‘kapitány, és a nevezetes vitézi hírrel bíró Homonnai Drugeth György – akit a király maga is elfogadott volna Erdély élén – álltak a szervezkedés hátterében. Megnyerték maguknak a hajdúság nagy részét is, akik ekkor javarészt Bethlen Gábor fejedelem ellen foglaltak állást, annak „törökös” volta miatt – ti. hogy nyíltan a török fegyverek emelték Erdély trónjára.

A hajdúk szervezkedésére a budai pasa, Ali beüzent a forrongó hajdúvárosokba és az egész Tiszántúlra, hogy ne hogy fegyvert vonjanak Bethlen ellen, mert „…városokat, falujukat a széllel fúttatom el, magokat szablyára hányatom, feleségeket, gyerekeket rabságra vitettem…”

Ennek azonban nem volt sok foganatja, csupán a bihari hajdúság – igen tetemes rész – állt ki az erdélyi fejedelem pártján, akiket Rhédey Ferenc váradi fÅ‘kapitány felügyelt, azonban Å‘k nem voltak olyan erÅ‘ben, hogy a király-párti hajdúk támadását kivédhették volna. Erre hamarosan sorkerült:

Már 1616 októberében – a hónap végén – a Gombos András kapitány vezette királyi hajdúk beütöttek Erdély területére. A kicsiny – mindössze 500 fÅ‘s – had célja ekkor az volt, hogy felmérjék a fejedelem erÅ‘inek harckészségét és a Bethlen mellett kitartó hajdúkat maguk mellé vonják. Simoni György vonult ellenük egy még kisebb – mindössze 200 fÅ‘nyi – csapattal, akikre Gombos András vitézei egy Tarcsa nevezetű falunál éjszaka rajtaütöttek. Sokakat levágtak, a fejedelem vitéze és vezére az éjszakai küzdelemben hÅ‘siesen harcolt, de lövéstÅ‘l olyan súlyosan sebesült, hogy fogságban ejtették és Szatmárra vitték, ahol hamarosan bele is halt sebeibe…

Eztán Gombos serege tovább erÅ‘södvén Dés irányába vonult. Bethlen Gábor fejedelem pedig kiadta a parancsot Rhédey Ferenc fÅ‘kapitánynak, hogy ne szólítsa zászlai alá a bihari hajdúságot – mert attól tart, a felülÅ‘ bihariak is mind Gombos Andráshoz csatlakoznának…

„A november 20-án lezajló dési ütközetben nem is a hajdúk vonultak a támadók ellen, hanem az erdélyi vármegyei és székely erÅ‘k. Parancsnokuk Kamuthi Balázs erdélyi nemesúr volt, aki nem sokkal korábban lett az erdélyi hadak fÅ‘strázsamestere. Kamuthinak már lehettek bizonyos harci tapasztalatai a hajdúkkal kapcsolatban: 1603-ban Székely Mózes mellett küzdött Basta hajdúkatonái ellen, 1605-ben pedig Bocskai hadbiztosaként tevékenykedett. HírszerzÅ‘i ott voltak a hajdúk között, minden lépésükrÅ‘l értesítették Å‘t. Nem csekély leleménnyel éppen azt a harci formát alkalmazta ellenük, amire azok legkevésbé számítottak: a hajdúlest. A harc Dés városa mellett zajlott le. Kamuthi az erdélyi gyalogosokat az útmenti malom mellett elrejtette, a lovasok pedig Gombos hajdúi elé mentek. Amikor a két sereg találkozott a kortársak szerint ilyen párbeszéd zajlott le közöttük:
’Vitézek! Álljatok hozzánk a fejedelem mellÅ‘l, és jobban lesz dolgotok’ – mondták a praktikás támadók.
’Semmiképpen nem lehet, jó vitézek, mert hitesek vagyunk fejedelmünknek!’ – válaszolták amazok, majd így folytatták: ’Inkább azon csodálkozunk, hogy fejedelmünk senkinek nem vétvén, magyar is lévén, kegyelmetek ellene törekedik, inkább hagyjon békét kegyelmetek az ilyen gonosz szándékjokkal, álljon kegyelmetek is fejedelmünk mellé, jobb lészen kegyelmeteknek.’ Majd Bethlen hada visszafordult s a katonák ezt mondták a támadóknak: ’Isten hozzátok jó vitézek! Menjetek vissza békével ti is, mit fogyatjuk egymást? Hiszen mindnyájan magyarok vagyunk. Jobb ha kegyelmetek is visszamegyen és békességben élünk egymással.’ Elvonulásukat a támadók úgy értelmezték, hogy azok megijedtek. Gombos tehát így kiáltott hajdúinak: ’Jertek utánok, most vagyon immár módunk dolgunkban, majd szép nyereséggel járunk!’

Ezt követÅ‘en a martalék után nyargaltak, és ’néki sivalkodván, lövöldözni kezdték, amazok annál inkább nyargaltak elÅ‘ttük Dés város piaczán által.’ Amikor a szorosba csalták Å‘ket, a ’hegy és víz közé’, az erdélyi katonaság visszafordult. Ugyanekkor a malomházból a gyalog puskások kiütöttek a hajdúkra és ’mind elÅ‘l mind hátul a szorosban szörnyen lövik vala Å‘ket – ugyan omlanak vala lövés mián.’ A támadók nagy része elesett vagy sebesülten fogságba került, Gombos maga is csak nagy üggyel-bajjal menekült el mintegy százötven lovasa kíséretében.”

Nagy László: Hajdúvitézek. Bp. 1986. 211-213