„Est contra rationem”

„Mi nékünk nincs több Magyarországnál, ha ezt elveszítjük, mást nem adnak érette.”...,
avagy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és a magyarországi főnemesség dilemmája.

Amikor az 1619. év végén Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – bekapcsolódva a kirobbant 30-éves háború harcaiba, az európai protestáns Habsburg-ellenes szövetséghez csatlakozott – hadaival visszatért Bécs alól a magyarországi területekre, Sopron városán át érkezett a Dunához – ahol az előzőleg általa készíttetett hajóhídon – átkelt Pozsonyba, ahol a magyar rendek nagy elhatározással várták. Arra készültek, hogy Magyarország királyává teszik az erdélyi fejedelmet (noha erről előzőleg – lásd. 1616-ban – még álmodni sem mertek volna).

Hatalmas magyarországi főurak csatlakoztak hozzá, mint a nádor, Forgách Zsigmond, a protestáns Thurzók; Szaniszló és a „nádorfi” (ti. Thurzó György fia) Imre, Illésházy Gáspár, Dóczy András, Thököly Sebestyén etc. A „lelkesedésük” - ki meggyőződéséből, ki számításból mutatta – akkora volt, hogy a korabeli históriában olvashatjuk – különösen az egyébként igen ingatag politikai természettel bíró Forgách Zsigmond szándéka szerint – Pozsonyban már „az Coronatiohoz igen készülnek, zászlókat készítik, pénzt is.” Kevesen tiltakoztak, leghevesebb ellenkezője volt mindennek, az arisztokrácia soraiba – tehetsége és egy jó házasság révén – felemelkedett Esterházy Miklós. Hangosan óvott tőle, hogy a koronás király, a Habsburg-dinasztiából való, II. Ferdinánd helyett (vagy ellenében) Bethlen Gábort királlyá tegyék; ezzel érvelt – újra csak Bethlen „makulájára” célozva: az erdélyi fejedelem „egy török feltartott és nevelt rab, ki most is jármában a töröknek.”

Tény, hogy a Habsburg-dinasztia 1619-ben (a 30-éves háború kezdetén) oly igen erőtlennek tűnt ellenfeleivel – s a magyar szempontból a legjelentősebb ellenféllel az Oszán-török Birodalommal szemben, hogy semmi esélyét nem látta a magyar „politikai nemzet”, a rendi társadalom, hogy egy kiújult török háborúnak – hiszen ekkor „béke” volt a két birodalom között – sikerrel ellenállhatna. Esterházy ezt a kérdést – éppen a Bethlenhez pártolt –

Thurzó Imrének írt levelében így fejtette ki: „Haragszunk-e, uram, az németre azért, hogy halogat, és nem akarja ígéretét effectuálni (vagyis a magyar rendeknek tett azon politikai ígéretét teljesíteni, hogy kiűzi a törököt az országból és megvédi Magyarországot a török hódítástól) - meglehet; de félek rajta bizony, hogy nem halogat az török, de effectuálja az dolgát, s úgy netalán, hogy nem törődünk többször rajta.”

Azt a veszélyt vizionálja – amelyet később a költő és hadvezér Zrínyi Miklós is hangoztatott, hogy vagy a török rabjai leszünk, vagy ha a német győz „az nagy szabadságkereséssel haereditarium regnumot (örökös királyságot) tesznek... az két tar között az hajasnak utolsó veszedelme lészen.” A magyar „politikai nemzet” nagy része azonban éppen ezért úgy látta, hogy éppen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem személye az, aki a területi status quo-t és a rendi jogok háborítatlanságát szavatolhatja.

A magyarországi főnemesség soraiból a Pálffy-családon és – a fenn nevezett – Esterházy Miklóson kívül, Homonnai Drugeth György (aki ezekben az időkben Lengyelországból katonai támadást is indított ellene, s akit Rákóczi György kontraakciója tudott csak visszavetni), Nádasdy Tamás – az „erős fekete bég”, Nádasdy Ferenc fia, és Zrínyi György – a szigeti hős unokája, és a törökverő bajnok, ugyancsak György fia – maradtak meg a Habsburg uralkodó hűségén.

Esterházy estén nem sokat csodálkozhatunk; hiszen mind „felkapaszkodott” a Habsburg-hűsége és katolicizmusa volt a legjobb ajánlólevél a bécsi Udvarnál – akkor mikor legtöbb magyar arisztokrata ingatagnak bizonyult. Zrínyi György – a törökellenes tradíciókkal bíró hősöket felvonultató család sarja maga így indokolta loyalitását az uralkodóhoz:

„…az, mi az Magyarországot és annak koronáját illeti, nékünk minden eleink az Magyarországgal és a magyarországi igazsággal éltek eleitül fogva. Azon országért vérük hullásával sokat próbáltak; szegény ősünk értette meg is hala, kit az ország jól tudhat. Édes hazánknak, kinek eddig is sok javáét vettük, mi sem lehetünk idegön és háládatlan fiai.”

Nádasdy Tamás esetében azonban kissé felemásan áll a helyzet, abban a tekintetben, hogy Nádasdy egy évtizeddel korábban még másként gondolkodott és hűséges híve lett Bocskai István erdélyi fejedelemnek, akkor a „német uralomról” ezt nyilatkozta:

„Lehetetlen dolog az, hogy a német nemzetség lábot vethessen az magyar ellen, mikor ennek előtte is soha nem bírt vele. Jobb az németnek fát nyesni, fúrni, faragni és reszelni, pénzt fizetni, sem ellenséget keresni. Sem lovát, sem magát nem szerezte isten azzal, hogy ü hadakozzék.”

Nádasdy tehát Bocskai mellett teljes szívvel-lélekkel kiállt, Bethlen Gábor sikerei és ambíciói elől azonban teljesen elzárkózott, és szilárdan kitartott a Habsburgok pártján. Ennek okát bizonyosan nem állapíthatjuk meg, de a kérdés érdekes, főként ha összevetjük osztályostársának, és birtokos szomszédjának, az ugyancsak hatalmas vagyonnal és birtokokkal rendelkező Batthyány Ferenc állásfoglalásával. Batthyány Ferenc – aki a 15-éves háború küzdelmeiben tevékenyen részt vett – éppen ellenkezőleg viselkedett, mint Nádasdy. Ő Bocskaival szemben nem mozdult el a Habsburg-pártról, de 1620 elején már Bethlen Gábor oldalán találjuk (egyébként 1609-ben már lemondott a Dunántúli Főkapitányság vezetéséről, s egyre inkább eltávolodott az Udvartól).

Bethlen Gábor 1619-es sikeres hadmenete után a hozzá való csatlakozását ezekkel a szavakkal indokolta: „Mi nékünk nincs több Magyarországnál, ha ezt elvesztjük, mást nem adnak érette. Azon kellene tanácskoznunk, miképpen maradhassunk meg, mert így a mint vagyunk, lehetetlen, hogy megmaradhassunk. Est contra rationem" (a józan ész ellen van)

Bethlen Gábor egyébként a magyarországi népszerűsége ellenére, mind 1619 végén, mind 1620 nyarán visszautasította a neki felajánlott magyar királyi koronát (akárcsak Bocskai István, aki a töröktől kapott „magyar koronáját” szépen megköszönte és kincstárába zárta). Bethlen Gábor kiváló realitás érzékét a későbbi események is igazolták. 1621-ben – amikor a csehek a fehérhegyi csatában nagy vereséget szenvedtek a Habsburg-erőktől – a magyarországi főnemesség java titkon átpártolt a bécsi Udvarhoz, s a nem rég még koronával kínált erdélyi fejedelem, csak kapkodhatta a fejét. 1621 nyarán jelzi portai követének, Toldalagi Mihálynak, hogy „Itt minden embernek elméje, kedve az békességen forog.” Forgách Zsigmondot mikor Bécsbe küldte (ti. Bethlen) tárgyalni, az többé nem tért vissza, hanem a Habsburg uralkodóhoz állt. Sokan már a csehországi diadal kivívójának Buquoi-nak érkezését várták (a zseniális tábornok meg is érkezett, s itt lelte halálát Bethlen hajdúinak fegyvereitől („sebes agynak, késő sisak...”), Bethlen pedig ezt írta: „Nem tud az ember hova fordulni a sok áruló között.”

Amikor 1621 végén megszületett a bécsi Udvar és az erdélyi fejedelem között a kompromisszumos - és a bécsi béke (1606) java részét szavatoló nikolsburgi béke, a magyarországi főrendek megnyugodhattak. És ez a béke lapavetően határozta meg későbbi állásfoglalásukat. Legtöbbjük a Habsburgok pártján maradt. S bár Bethlen Gábor 1626-ban azt írta szövetségesének, IV. Keresztély dán királynak, hogy „cum flore Nobilitatis Hungariae”, vagyis hogy a magyarországi nemesség színe-virága mellette áll, ez inkább csak a kis- és középnemességre vonatkozott, a főnemesek többsége – jó esetben is inkább semlegességet tanúsított – minthogy csatlakozott volna Bethlen Gáborhoz.

Somogyi Győző rajzán egy teljes díszvértjében egy főnemes (itt az erdélyi Apaffy György) látható.

A kép forrása: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az erdélyi fejedelemség hadserege. Bp. 1996

Megjegyzendő az a tény, hogy a magyarországi főnemesség az erdélyi osztályostársainál nagyságrendekkel hatalmasabb birtokokkal és vagyonnal rendelkezett.

lásd. Történelmi Tár, 1892. 339.
lásd. Galántai gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora. szerk. Szalay László. Pest. (1863-tól) I. 92-93.
lásd. Perjés Géza: Zrínyi Miklós. Bp. 2002. (2. kiadás) 15.
lásd. Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 47.
lásd. Nagy László: Hajdúvitézek. Bp. 1986. 219-220.
vö. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 24-31.