„TegnapelÅ‘tt Kanizsárul jütt ki egy pribég…”

1647. november 26-án kelt levelében gróf Zrínyi Miklós tudósítja a dunántúli fÅ‘kapitányt, gróf Batthyány Ádámot, hogy a törökök nagy portyára készülnek a zalai és vasi részeken, s ismerteti, hogyan kellene a haza felé tartó csapatot megütni…

Zrínyi, a költÅ‘ és hadvezér 1647 novemberének végén, egy pribéktÅ‘l jelentést kap, hogy a kanizsai török 3-4-ezer fÅ‘nyi harcossal Körmend felé akar törni, hogy a környékbeli falvakat hódoltassa. Ez a hódoltatás természetesen nem jelentett mást, mint jogtalan adó- és rabszedést, az állatok elhajtását, gyilkolást, fosztogatást és erÅ‘szakot. Ez a jelenség – amint arra már az elÅ‘zÅ‘ fejezetekben alaposan rávilágítottunk – szinte mindennaposnak számított, a "török világ"-ban a határvonalak mentén, de nem egyszer elÅ‘fordult, hogy egy-egy nagyobb vállalkozáshoz összeállt különbözÅ‘ helyÅ‘rségi, vagy martalóc csapatok egész mélyen benyomultak az ellenséges területekre.

A török rablók még a Zala folyón is hidat vernek és Andráshidáig nyomulnak elÅ‘re, majd hirtelen visszafordulnak, hogy majd tíz nap múltán újólag megismétlik az akciót. Zrínyi Miklós értesíti a hírrÅ‘l Batthyány Ádámot, s közli vele, hogy legjobb lenne egy összehangolt támadással a törököket megütni, akkor, mikor már erÅ‘ltetett menetük (amely egy nap alatt közel 100 km-es út megtételét feltételezi!) miatt mind az emberek, mind az állatok teljesen kikészültek, semmi rendet nem tartanak, mert ilyen fáradt csapat minderre képtelen. A fáradtan vánszorgó elnyúló ellenséges menet szinte védtelen.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. - kézirat

„BATTHYÁNY ÁDÁMNAK
Újudvar, 1647. november 26.

Sok szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek mint énnekem mindenkor jóakaró Bátyám Uramnak.

Az Isten áldja meg Kegyelmedet minden jókkal. TegnapelÅ‘tt Kanizsárul jütt ki egy pribég, egy körösztény rabot szabadított ki, azmely pribégtül az török állapotjárul sokat tudakoztam, beszéli, hogy szántalan török, talán 3 vagy 4 ezerén voltak Andráshídjánál, de által nem mehettek az Zalán; beszéli, hogy az Rábán egy hidot akartak megvenni, és Körmendhöz az mely három falu legközelebb vagyon, azokat akarták megrabolni, de mivelhogy nem vihették véghöz, úgy végeztek, hogy attul fogva tized napra ismég öszvegyüljenek ismég azon helyre. Én mindazonáltal nem hiszem, hogy mostanában ilyen sötétben és rossz útban oly messzi mehessenek, talán lehetetlennek is gondolom, hanem ha az hódvilág egész éjjel fog szolgálni, vagy hideg vagy meleg leszen, bizony azt tartom, bizonyosan akkor eljünnek.

Az török, az ki annyira megyen fáro[d]t, ale[l]t, egy szóval nem harcra való csak fele is, mast is hogy visszatértek, oly szakadozva mentek, hogy száz jó lovasnak is lett volna nyeresége az utolsó résziben.

Édes Bátyám Uram, ezek így lévén, hazánkat, köröszténységünket tekintvén, gondoltam magamban jónak lenni, hogy evvel az levelemmel megtaláljam Kegyelmedet, noha bizony jó[l] tudom, hogy minden ember biztatásánál többre viszi az maga jó híre neve; s köröszténségnek szolgálni való buzgó kívánsága, és magárul is maga lesz Kegyelmed másnak nemcsak biztatója, hanem példa adója, s nem akarja látni szerelmes hazánknak utolsó füstölgÅ‘ üszökét bosszúállás nélkül. Azért én, édes Bátyám Uram, ha Kegyelmed így gondolja jónak, én így végeztem magamban.

Én mihánt az töröknek gyülekezetit meghallom Kanizsára, mindjárt postán egy lovas által tudtára adom Kegyelmednek Lentibe, Kegyelmed ottan hagyja meg, hogy Körmendre vigyék postán az levelet, vagy az hírt, de legjobb volna, ha nyugodt lovat adnának Lentibe az én katanámnak, az mely szóval is informálni tudná Kegyelmedet.
{37} Nemcsak hírt adok én Kegyelmednek, hanem magamat is minden tehetségemmel, mentül több lovast, gyalogot kaphatok, Lentibe sietek elÅ‘bb, hogysem az török megindul Kanizsárul, ha lehet. Immár édes Bátyám Uram, kívántatik az, hogy Kegyelmed mihánt az én katanámtul az hírt meghallja vagy levelemet látja, mindjárt nagy sietséggel Lentibe jüjjön mentül több lovassal s gyaloggal, elÅ‘bb ha lehet, hogysem az török addig jünne, de hogyha olyan hamar nem lehetne is, bár elmenne föl az török, mindjárt, mihánt hallaná Kegyelmed, hogy fölment az török, fÅ‘képen Szentgotthárd felé, mindjárt utána eljühetne Kegyelmed Lentiben, és ott egyezhetnénk meg együtt Kegyelmeddel, ha penig ott Körmend táján menne által az Rábán az török, úgy semmi félelem nélkül elgyühetne Kegyelmed Lentiben. Minden fundamentuma ennek az dolognak az hamarságon áll, és az titkon, ha egyikben ezek közül fogyatkozás esnék, semmi jót nem várhatnánk belÅ‘le.

No immár, ha az Isten úgy engedné, hogy megegyezetné[n]k Lentiben, lassan utánamennénk, az üdÅ‘, az alkalmatosság és az Isten megtanítaná, tovább mit kellene cselekednünk.

Ez az én discursusom, édes Bátyám Uram, az melyhöz ha Kegyelmednek kedve vagyon, kérem sietséggel tudtomra adja, és ha immár egyszer elvégezi magában, az élÅ‘ Istenért senki szovátul, tanácsátul ne hagyja magát elverni, nem mindenkoron jobbak az különbözÅ‘ tanácsok, hanem az mint Sándor mondotta, diu delibera, cito fac.
Az Úr Isten úgy adjon mindenhöz jó szerencsét, ha ezeket, az melyeket megírtam Kegyelmednek, mind megtartom, s viszont rontson el, ha meg nem állom, csak viszont Kegyelmed énnekem erre feleljen.

Még egynihány particularitásrul kell Kegyelmednek írnom, egyik, hogy Kegyelmed Lindván, Lentiben és Szécsiszigetiben megparancsolja, hogy mind éjjel, mind nappal engemet beeresszenek és hogy Lindvárul Szécsiszigetibül velem eljüjjenek az hová szükséges, egyszóval, nekem adja Kegyelmed az comendát ennek az három helynek pro hac occasione, az meddig Kegyelmeddel lehetek szemben.

Másodszor, hogy mihánt elsÅ‘ fertálya lesz az hódnak, Kegyelmed Körmendre gyűljön minden népével, és ott legyen az utolsó fertályig.

Harmadszor, hogy egymást gyakorta tudósítsuk, az ki mi hírt hall. Negyedszer, hogy ha lehet, ezt az végezésünket senki ne tudja.

{38} Én magam akartam Kegyelmedhöz mennem, de azt mondák, hogy Rohoncon vagyon Kegyelmed, énnekem pedig az messzi út, ha Kegyelmednek ehhöz az fölyül megírt dolgokhoz kedve leszen, és valahová közelebb jün, én mindjárt Kegyelmedhöz jüvök. Az Isten áldja meg Kegyelmedet és ezt az mi szándékunkat.

Datum Uiudvar, 26. Novembris 1647.
Kegyelmednek igaz szolgája míg él és alázatos öccse
G Z Miklos”