A szigetvári harc 1566-ban – mint már arról alaposan szóltunk a második fejezetben – beletartozik a hősi végbeli küzdelmeknek sorába, de mintegy ki is emelkedik belőle, a szultán halála miatti fordulópont teszi azzá. A szigetvári hős dédunokája, a "költő" Zrínyi Miklós nem is tehet mást, minthogy tehetségét, anyagi javait, "életét és vérét ne szánja", a birtokai és a haza védelmét folytatja, s mindez nem volt könnyű professió. Érdemes tehát újólag leszögezni, hogy Zrínyi Miklós elsősorban katona és politikus volt, "csak" mintegy ideje eltöltésére költő – és annak is zseniális –, s ekként a tudatos közvélemény-formálás, a propaganda mestere.

Nem volt ez szokatlan e korban. Sokan próbálkoztak a poézissal, vagy más művészetekkel, mint a vitéz füleki kapitány, gróf Koháry István, vagy Esterházy Pál, akit költeményeiben, mint Zrínyi-epigont láthatjuk viszont; ezenkívül írt egy vallásos ihletésű geográfiai kalauzt a Mária-atlaszt, a Boldogságos Szűz Mária nevezetes kegyhelyeiről, illetve egy zenei művet a Harmonia Ceolestist. A XVII. századi magyar földön tehát nem igaz a mondás: inter arma silent Musae, fegyverzajban sem hallgattak el a Múzsák.

Egy másik dolgozatában Bene Sándor azt is kifejti, hogy Zrínyi Miklós siker orientált személyiség volt, mind katonaként, mind politikusként, mind költőként "egyaránt harcnak fogta fel mindennapi létet, és győzelemre törekedett annak minden területén." Ugyanakkor valamiféle nosztalgikus vonzódással közeledett a vert hősökhöz, az elbukott héroszokhoz.

Kik voltak ezek az "elbukott" héroszok? A trójai Hektor, vagy a nagy erejű ószövetségi hős, a zsidó Sámson, illetve maga a dédnagyapa, a szigetvári hős, aki egész életében vitézül harcolt a török ellen, s akinek hősi halála mindennek a betetőzése volt. Zrínyi Miklósnak, a "költő és hadvezér" - nek az ősei között szinte minden férfi kitűnt a törökellenes küzdelmekben, de különösen is igaz ez, a szigeti hősre, aki mindközül kimagaslott. Kézenfekvőnek tűnik Zrínyi téma választása az eposzhoz.

Bene azt is felveti, hogy a Zrínyiek az ébredő horvát politikai identitásra is érzékenyen figyeltek, s fontos volt számukra a horvát családi tradíció. Természetesen elfogadható mindez, hiszen a Zrínyiek kettős identitással rendelkeztek, mind a horvát, mind a magyar nemesi nemzetnek részei, a Szent Koronának tagjai és alattvalói voltak. Zrínyi maga írta egyik levelében: "…tudom, hogy nem utolsó horvát vagyok, méghozzá Zrínyi."
Mindazonáltal Zrínyinek mikor eposzának hősét kereste – vagy ahogyan Bene Sándor mondja: "én-képét" formálta –, nem kellett visszamennie a Subićokig, hiszen nagyon is kézenfekvő volt a törökellenes küzdelmekben életét áldozó szigetvári hős horvát bán példája.

A régi családoknál, s nem csupán a nemeseknél volt ez általános, az újszülött gyermek a keresztségben vagy valamely kiváló és neves ős nevét kapta, vagy ha nem volt ilyen, akkor valamely szent nevét (a katolikusok esetében), kinek védelmét kérték az újszülött életére, illetve szerették volna, ha nevével valamilyen karizmát is magára vesz (egyfajta pozitív értelmű nomen est omen-ként). Tehát, amikor Zrínyi Miklós nevét kapta, nyilván ősei a nagy elődre, a dédapára emlékezve adták neki azt a szent keresztségben. Személyiségét mindez nagyon erősen determinálta, hiszen hazája nyomorúságos sorsa iránt ilyen érzékenységgel rendelkező ember, könnyedén a nagy tettet végrehajtott – s nem csupán Horvát- és Magyarországon, de szinte egész Európában nagyon tisztelt – hős dédnagyapa "befolyása" alá került, mintegy csakis úgy cselekedhetett, ahogyan tette. Persze mindez nem ily egyszerű, de nem is példnélkül való. Az már régóta általánosan ismert volt, hogy például a világtörténelem egyik legnagyobb hódítója, az ókori makedón Nagy Sándor tudatosan utánozta tetteiben a görög mitológia egyik legnevezetesebb héroszának, Akhilleusznak a cselekedeteit, akit nem mellékesen egyik ősének is tudott. E rövid kitérő után érdemes megjegyezni, hogy dédapa és dédunoka nyilván nevük azonossága okán is, de hősi tetteik révén is jellemzően valamelyest "összemosódik" a korabeli politikai köztudatban, propagandában. Nevezték őt a korszakban új Marsnak, vagy "Hectornak", de a német politikai röpiratokban – 1663-64. évi nagy török háború idején – egyenesen az ószövetségi vezérek valamelyikéhez Gedeonhoz, vagy Makkabeus Júdáshoz hasonlították.

Azt is alaposan megvilágítottuk már – s mindezért itt csak röviden utalni kívánok rá –, hogy az egész végvári élet mentalitását át- meg átszőtte a vallásos hit, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de feltétlenül jelen volt, mint ideológia. Már Tinódi Lantos Sebestyén énekeiben a vitézek a "körösztyén hitért gyakran harcokban" vannak, de elég itt, ha Balassi Bálint, s az ő líráját követő, bajtársára Rimay János verseire gondolunk. Általános volt a hit védelmének hangoztatása. A magyar végházak népe pedig Jézus! Jézus!, vagy Jézus segíts! csatakiáltással indultak harcba. A Megváltó Isten hitük szerint támogatta őket a harcban.
A Szigeti veszedelemben Gábriel arkangyal a megdicsőülő hős várkapitányt felmagasztalva így szól: "Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya."

A szigeti Zrínyi Miklós halálával megdicsőül, mert áldozatot hoz a nagyobb közösségért. Véleményem szerint tehát "bukott hősökhöz való vonzódás"-ról nehéz beszélnünk. Ha mindezt ráadásul a vallásos környezetébe ágyazzuk – s csakis így tehetjük, hiszen ennek a kornak ez a szellemiség volt sajátja, s nem hogy a "szent dolgokat" nem profanizálta, de inkább a profán dolgokat is hajlamos volt megszenteltnek látni –, akkor egyértelműen kétséges, hogy elfogadható, azaz állítás, mi szerint a "költő és hadvezér" Zrínyit, mintegy a "bukott hősök" vonzották volna. Az antik példákra talán állhatna mindez – noha véleményem szerint kor keresztény interpretációjában ők sem számítottak annak. Nagyon régi hagyomány mindez. Hiszen a kereszténységnek önmagában való lényege az önkéntes áldozat vállalás másokért. Jézus Krisztus Agnus Dei, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jézus Krisztus önkéntes és tökéletes áldozata a megváltás lényege. A megváltás pedig a kereszténység lényege maga. "Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?" - kérdezi örvendezve az apostol.

A hitvallásban is arról tesznek bizonyságot, hogy Jézus Krisztus önkéntes és tökéletes áldozatát hiszik és elfogadják. Nehezen lenne mondható – felérne egy szentségtöréssel – Jézusra, hogy "bukott hős", hiszen keresztre feszítve megölik ugyan, de "harmadnapra feltámadt…s ül az Atyaisten jobbján… "
Krisztus követése vagy utánzása (Imitatio Christi), akár ha a hitért vállalt halálban, pedig a felmagasztalást hozza magával.
Általánosan elterjedt és jól megfigyelhető az a középkori hagyomány, hogy a Biblia ószövetségi eseményeinek, szereplőinek, megvolt a maguk újszövetségi párja. "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem."- tanítja Jézus.

Amiként a négy ószövetségi (nagy)prófétának a négy evangélista felel meg, úgy jelentette mindezt az ismert jézusi példázat az irgalmas szamaritánusról, avagy elég arra utalni, hogy Jézust szokás volt "Új Ábel"-ként feltűntetni; s nem utolsó sorban pedig Jézus kereszthalálának a helye a Koponya hegy, a későbbi keresztény hagyományban, az első ember, Ádám nyughelye is volt egyben; Jézus keresztjénél a koponya Ádám koponyája, vagyis a bűnben született embereké, mindannyiunké, amelyre a Bárány vére kiömlik, hogy örökre eltörölje a bűnöket.

Zrínyi Miklós is nagyon jól ismerte ezt a szimbólum-rendszert és maga is élt vele. A korszellemében maga is úgy látta a magyar nemzetet, mint Isten választott népét, akinek régi dicsőséges történetét, mint egy ószövetséget, Antonio Bonfini írta meg (Zrínyi nagyon jól ismerte ezt a munkát és sokszor idézi fel), míg Istvánffy Miklós (akinek munkáját a költő és hadvezér ugyancsak nagyon szerette és becsülte) írta volt meg ennek a "kiválasztott népnek" a szenvedéstörténetét, amely az ország töröktől való elpusztítását mutatta be, egyszersmind azt a heroikus küzdelmet is, amely az újjászületés záloga, a megváltás letéteményese: vagyis a szigetvári Zrínyi Miklósnak és vitézeinek küzdelmét és hőstettét. Ily értelemben tehát Istvánffy az újszövetségnek megfelelő művet írt. Zrínyi mindezt emígy gondolta, melyre egy latin nyelvű levelében világít rá, ahol Bonfinit a "régi időkről tanúskodó szerzőink" -hez, míg Istvánffyt "újabb történetünk kiváló és igaz szavú tanúságtevőjé"-nek nevezi. Mindez azonban csak a latin textusból tetszik ki igazán, ahol a vonatkozó idézetek így hangzanak: "antiqui testamenti scriptor… novi testamenti praeclarissimus veridicusque scriba". Ebben a tekintetben a Szigeti veszedelem egyfajta üdvtörténeti üzenetet is hordoz, akárcsak a Szent Biblia. A "kiválasztott nép" itt is, ott is bűneiért és vétkeiért Isten haragjával sújtatott, de a bűntől való megváltás ígérete is beteljesedett. A szigeti Zrínyi Istenért és hazáért vállalt feláldozásával váltja meg nemzetét.

A Megváltó Jézus Krisztus önkéntes és tökéletes áldozatának utánzása mindez: az eposzban a védelem harcosai a kirohanáskor mind örömmel követik a bátor horvát bánt, s halnak vele vitézül:

"Mind ennyi között is egy jajgatás nincsen,
Mert nagy vígassággal s örömmel hal minden."

Zrínyinél is végig követhető az az eszmei és irodalmi hagyomány, amelyet röviden úgy foglalhatunk össze és fogalmazhatunk meg, hogy a bűntől mentes közösségen nem vehet erőt az ellenség. Utal ez szintén Jézus Krisztus áldozatára. Hiszen nagypénteket nagyszombat és húsvét követei, a kereszthalált a feltámadás. Zrínyi maga eposzában úgy láttatja hőseit – s vélhetően ilyennek formálta önmagát is –, hogy a bűn szennyes áradatában ők jelentik az igazak szigetét.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

BENE Sándor: Őskeresők. A Zrínyi-családtörténet és műfaji háttere. In: ItK. 2003/1. 6-7.
BENE. i.m. ItK. 2003/1. 35-37.
Rucsics Jánosnak. In: ZMvl. 110.
Lásd. HARGITTAY. 2001. 34.
Szigeti veszedelem. XV. 41.
Jn. 1.29,36., 3. 16
1 Kor. 15. 55. Másutt ezt mondja Pál apostol: "Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek: még bűneitekben vagytok. A kik Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, zsengéje lőn azoknak, akik elaludtak. Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megelevenítettnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus: azután a kik Krisztuséi az ő eljövetelekor. Aztán a vég, mikor átadja az országot Istennek és Atyának: a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lába alá vetik. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál." 1 Kor. 15. 13-26
Mt. 5.17
Rucsics Jánosnak. In: ZMvl. 110.
SZÖRÉNYI László: Zrínyi és Vida, avagy a neolatin vergiliusi eposzmodell. In: RRN. 305.
Szigeti veszedelem. XV. 105.