Lovasság vagy gyalogság?

Zrínyi a törökök példáján rámutat arra, hogy az egyéni vitézség és virtus nagy dolog, "Az merészség és az halálnak semminek tartása nem elegendÅ‘ jók.", de a háború megvívásához nem elegendÅ‘, sokszor nagyobb károkat okoz, mint hasznot hoz. Számos példával él, amikor a felderítés, az Å‘rállítás, avagy a fegyelem fontosságát kívánja megvilágítani. Mindezek olyan ismérvek, melyek egy harcban járatos, küzdelmekben edzett és fegyelmet ismerÅ‘, a parancsot követÅ‘ sereg sajátjai. 

Zrínyi Miklós, aki már élete igen korai szakaszában rákényszerült a "békés század" ellenére, hogy professiojául a kardot válassza, s önmagára is elsÅ‘sorban, mint katonára, s nem, mint költÅ‘re tekintett, életének és harcainak tapasztalataiból egyre inkább azt az igazságot szűrte le, hogy egy fegyelmezett és állandó jelleggel fenntartott, avagy a nyugati, korabeli modern mintákhoz igazodó reguláris hadsereg felállítására van szükség. A török elleni állandó harckészültség, és a harctereken eltöltött idÅ‘ "oskolája", olyan katonai vezetÅ‘ tapasztalatait biztosította számára, aki jól megismerte, mind a végvidéki küzdelem, de a nyugati reguláris hadviselés szabályait is.

1646 és 1651 között írott Tábori Kis Tracta című – befejezetlen – munkájában, egy fegyverben tartható állandó hadsereg létszámát 48-ezer fÅ‘re teszi (ezt a számot egyébként a korszak nagy katonájának tartott Raymondo Montecuccoli hasonlóan, 50-ezer fÅ‘ben adta meg). A gyalogság és a lovasság arányát 3:1, vagy 2:1 viszonypárban adja meg, hangsúlyozva, hogy a terepet, amelyen a hadsereg operál, mindig figyelembe kell venni. A gyalogosok szerepét Zrínyi ez esetben így hangsúlyozza:

"Lovas penig a rómaiak hadában a gyaloghoz képest igen kevés volt; s mint más is, a németek, a francuzok, spanyolok és a több ahoz jobban értÅ‘ nemzetek, a had erejét a gyalogba teszik. Rendszerént két, három, négy annyi gyalog mint lovas, mely szokás szerint jobb a másiknál, mert nem olyan költséges, s több hasznot tészen mind harcokon s mind ostromokon; sÅ‘t hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb is a gyalog, mint a lovas."

Zrínyi több helyen is nagyon fontosnak tartja a gyalogságot, mint fegyvernemet, s hosszan is foglalkozik szerepével, miként a Vitéz Hadnagy más-más részeiben (az aforizmusokban és a centuriákban is olvasható), szokásos módon az antik példával kezd, majd a korának állapotaira tekint:

"Et quia Numiadae peditum aciem ferre nequeunt.

/És mert a numidák rendezett gyalogsággal szemben nem képesek megállni.

/ Ha nem szégyelném, nem irnám Numidae, hanem Hungari. Ne vélje senki, hogy gyűlölségbÅ‘l; hanem szeretetbÅ‘l; megmondom az igazat s nem hizelkedem; proferam, popule mi: qui te beatum praedicant, ipsi te decipiunt

/szemedbe mondom, én népem: akik téged boldognak mondanak, azok megcsalnak.

/ Én itt tanulást irok, nem panegyricumot, tanulhatsz penig attul, aki megmondja mibűl vétkezel, és nem attul, aki dicsér. Mely nagy vétek penig az, hogy a magyarnak nincsen gyalogsága, és nem gyönyörködik benne, meg nem mondhatom. Légyen önéki számos lovasa: nem elég az. Mert nem mindenkor kell prédálni avagy csatázni, néha szembe is kell az ellenséggel menni, ahol az te lovadnak futása nem használ. S mivel vészesz várat, mivel Å‘rzöd meg aztat, mivel vered ki a sáncából az ellenséget? Ezeket a te lovad nem viszi végbe, hanem a gyalog, akinek nem a ló futása a reménysége, hanem a maga embersége. Olvasd meg az egész római hadakozásokat; meglátod, hogy gyalogbul állott, és husz ezer gyaloghoz elég volt ezer lovas; az sem másra, hanem nyelvet fogni, lármát csinálni és rabolni. Sándor gyaloggal gyÅ‘zte meg a világot, és noha olyan hires lova volt, Bucefal nevű, mindazáltal mindenkor gyalog ment a harcnak és városok ostromának. Végezetre: a lovas elfut, a gyalog kéntelenül is megáll és megharcol, és a futó lovast soha meg nem állíthatod, de a gyalogot meg is rendelheted. Gyalog az erÅ‘, lovas a futás. (…) Hogy a gyalogság jobb a lovasságnál, máshun is mondtuk, de mivel ebben az mi magyarink között nagy fogyatkozás vagyon, mégis egynéhány szót mondok. A lovas erdÅ‘s helyen nem jó, a köves helyen nem jó (…) egy szóval, sohul nem veheted annak hasznát, hanem sík mezÅ‘n és lovas ellenség ellen (…).

Jól kitetszik azonban, hogy Zrínyi Miklós nem vetette el a lovasharc szerepét, de azt igen, hogy az egész hadsereg harcászata azon alapuljon. Nem vetette el, hiszen a végeken nevelkedett katonaként maga is jól láthatta, és alkalmazta a portyázást, lesvetést és ismerte a végbeliek küzdelmének minden mesterfogását.

"…szétszórt csatározásokhoz kezd; ahol megtámadják enged, és ismét megfordulván, hátulról támad (…).Az ki nem elegenendÅ‘, hogy az ellenséggel harcoljon (…),ne álljon szembe véle, hanem apró csatákkal ne hagyjon nyugodni; csipdesse a szélét, ha megyen a hátulját, ne hagyjon neki élést vinni. Itt is szükség a versatile ingenium /alkalmazkodó szellem/; nem egy mesterségbÅ‘l áll a vitézség."

Azonban a magyarok hagyományosan ezt tartották a hadakozás lelkének és ez olyan fogyatkozás volt, amely ugyan számos alkalommal hozhatott sikert, de még többször kudarcot okozott. A Rákóczi-szabadságharc küzdelmeiben ennek számtalan példájával találkozunk. Maga Rákóczi is írja, hogy miféle nehézségeket okozott mindez. A kuruc tisztjeinek javarésze mind a "végváriak hagyományát" folytatta, vagy azért, mert még maguk is ott kezdték a hadakozás iskoláját járni, avagy azért, mert már Thököly ideje óta is így látták, és ha hihetünk a vezérlÅ‘fejedelem panaszának, annak a harcmódnak is csak igen felületesen és hányaveti módon, az alapvetÅ‘ szabályait sem véve figyelembe hadakoztak:

‎"…mert a tábornokok mindig a Thököly alatt szolgált tisztek tanácsait követték. A háborúról ez volt a nézetük: az ellenségtÅ‘l messze tartózkodni, Å‘rséget egyáltalán nem állítani, sokat inni és aludni, emberek és lovak hosszú pihenÅ‘je után három-négy napos portyázásra indulni, az ellenséget hirtelen megrohanni; üldözni ha menekül, visszavonulni, ha ellenáll. A háborúnak ez a fogalma az egész nemzetnél elterjedt. Az a kevés katona, aki visszaemlékezett mindarra, ami a szentgotthárdi csata és a véres fegyverszünet óta történt, nem beszélt másról, mint azokról a gyÅ‘zelmekrÅ‘l, amiket a török fölött portyázásokkal, meglepetésekkel és lesekkel arattak. Akik Thököly fellépése óta viseltek fegyvert azok is hasonló eseményeket idéztek vissza. (…) Ezek a végvárak hemzsegtek olyan nemesektÅ‘l, akik nem lakhattak vidéki házaikban. Mindnyájan katonák voltak, és rácsaptak a szomszéd törökre, hogy foglyokat ejtsenek és váltságdíjuk révén meggazdagodjanak. Ha eltökélték, hogy a gyalogságot is felhasználják, elbujtatták Å‘ket a kiszemelt hely körül, kertekben, hogy onnan támadjanak vagy onnan fedezzék a visszavonulásukat; ha erdÅ‘n vagy szorosokon akartak átmenni, négyenként kis könnyű szekerekre ültették Å‘ket. Ha az volt a szándékuk, hogy valami távoli vállalkozásba kezdettek a Dunához közel fekvÅ‘ helyeken, a gyalogság, a sajkának nevezett csónakok segítségével mélyen benyomult a törökök földjére, ahol derék vállalkozásokat vitt véghez."

(forrás: Szerecz Miklós: Vitézség tükrei, ZrínyitÅ‘l Rákócziig. - kézirat.)