1655. március idusán a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek végül gróf Wesselényi Ferencet választották meg nádorrá, s nem a fiatalabb, de sokak által bizton támogatott horvát bánt, gróf Zrínyi Miklóst...

Az bécsi udvar nem kívánta Zrínyit a nádori rangba. Noha Zrínyi II. Rákóczi Györgytől már 1653-ban is segítséget remélt a nádori tisztségért indult választási küzdelemben; Zrínyi ajánlkozott a fejedelemnél remélve támogatását a nádori címért, miként I. Rákóczi György is hathatós támogatást nyújtott a megelőző nádor, Pálffy Pál megválasztásához. Egy 1655 elején keltezett levelében Zrínyi arról írt az erdélyi fejedelemnek, hogy az ausztriai-ház állapota gyenge és az öröklési helyzet is bizonytalan, mint egy sejtésként sugallja a változásokat. Ennek ellenére - noha mind Zrínyi, mind Wesselényi lojális volt az udvarhoz (ez utóbbi ekkor még teljesen egyértelműen) - a rendek elkeseredettsége már ekkor is közismert volt. Terjedt egy röpirat, melyet sokan már akkor Zrínyinek tulajdonítottak (szerzőségét nem lehet megállapítani):

"NÉVTELEN

SIRALMAS KÖNYÖRGŐ LEVÉL
kit Magyarországban az alsó rendek és statusok a főmagisztratushoz és a nemes országhoz rendeletek és intéztek el 1655., 1656. Esztendőkben. Eközben az elmúlt pozsonyi országgyűlésen álnokul kiadott hamis pasquillusnak rövid megvizsgálása és hamisításai kijelentetik és közibe elegyéttetik
(1656)

Kegyes Olvasó! Oly figyelmességgel olvasd ezt, hogy szívedbe hasson az értelme! Úgy veszed hasznát, aminthogy, ha gyomrodban alábocsátod, úgy érzed a bornak is ízit jobban. Ilyen újságokat a két nap nem hallottál, csak vigyázz reá!
Úgy vagyon, hogy másnak hamisat s gonoszt nem kell kívánunk, s leginkább az egész nemzetnek. De ha okot adnak mások valamiben, arra kétség nélkől meg kell felelnünk, és tulajdon részünket oltalmaznunk. (...)
Ó Nemes Magyarország! Ó édes nemzet! Ó szegény magyarság! Engedje a mindenható Úristen, hogy ezt elkerőld, és valaha kelepcébe etc. Ne essél. Mert vannak országodban hízelkedők, hamis jóakarat-, színmutatók. Azonban benned azt mívelik, ki nékik tetszik. Úgy rendelik, hogy országunk gyomrában mások gyökerezzenek, nemzetünk kiirtassék, a szegény magyarság elnyomattassék, földre tapodtassék, semmivé tétessék. (...)

Adjátok meg országotokat örökösen (úgymond) etc. Azt elvesztettétek, vissza nem nyerhetitek, de így visszavétetik etc. Sőt szükségből és kényszerítésből így kell meglenni, mert nem oltalmazhatjátok magatokat, mivel eddig és most is a német tart s oltalmaz benneteket etc. Hiszem, káromkodás ez a nyilvánvaló igazság ellen. Nyissa meg elméjét a keresztény ember, és vesse fontra, ha az minutától fogva német a királyunk és oltalmazónk nem szám nélkül való falukat, városokat és véghelyeket foglalt-é el tőlünk az ellenség? (Amint majd jobban megtetszik.) És akinek oltalmazásától mindenkor tiltotta vitézlő rendeinket, s most is tiltja. Ha az erdélyi szokásra és conditiokra lépett volna nemzetünk, vajon miért szintén úgy meg nem maradott volna éppen? Akkor a várainkat, városainkat, faluinkat ily rútul el nem vesztettük volna a külsők miatt, hanem most is birtokunkba volnának etc. Hiszem, nagy hamisság ez.

Ugyanis ki nem látja ezt, hogy ennek az írása merő cigányság és alattomba való német kívánságának födele. Hogy tudniillik, szabadságodnak szárnyaitól és szép tündöklő nemességednek ékességétől megfosztván, vagy azokat megkötözvén az haereditaiummal, téged ó szegény magyarság mintegy fogságba hozzon, és pokol feltátott torka gyanánt, telhetetlen kívánságainak prédájává tegyen. Mégis, te az ilyen hajlandó vagy? Vak legyen az, ki rostán által nem látja a megrendelt tőrt, ki a hamisságnak igyekezetit és kívánt végeit észbe nem veszi. (...)

Ki csodálja, ha az igen megrakott puska elszakadozz nagy kártétellel? Mi érezzük, mi szenvedjük (úgymond a révkomáriak, győriek etc.), hogy tulajdon javainkból és még lakóhelyeinkből kihányatunk, űzetünk, forgattatunk; mi gyaláztatunk és tapodtatunk. Nagy iga ez nekünk, ki rajtunk vagyon, de bizonyosan nagyobb leszen maradékainknak, mivel szüntelenül nevelkednek rajtunk a bosszútételek, üldözések, kik szintén csak cséllyül vettek bennünket, és napról napra öregbedik merészségek az üldözőknek. Ehhez képpest sokkal jobb dolgok vagyon a török igája alatt lévőknek. Ez pedig nem máshonnan vagyon, hanem a mi kedves gondviselőink, uraink és magisztrátusaink szintén elfeledkeztek rólunk, kevés gondjok velünk, pártunkat nem fogják.

Vajon ki nem látja, hogy mint kelepcében és lépbes vesszőn a madár, mint vad a tőrben és hálóban, máris függünk és vergődünk, sanyargattatunk, embertelenül nyomorgattatunk. (...) Mi pedig oly együgyűek vagyunk, hogy noha nyilván szintén nem mondjuk, hogy úgy legyen; de hiszen gondatlanságunkból kitetszik, hogy fáradtság és nagy munka nélkül elveszik majd tőlünk, mert sajátunkban azt mívelik, úgy parancsolnok most is, mint akarnak. Azt és úgy épétnek, rendelnek mindent hazánkban, mint nekik hasznos. Ó magyarországi nemes vitézlő főurak és rendek! Hol az magyar szív? Hol amaz gerjedező magyar vér? Ím vérünk ontatik, sebesedünk, romlunk, veszedelemre vezettetünk és kézen fogva vitetünk! (...)

Ki legyen a legfőbb vesztője és rontója Magyarországnak? Az históriákban igen nyilván meglátszik, hogy Zsigmond királyunk (német volt ő) régentén, amely szerencsétlenül és országunknak nagy veszedelmével meg oly rendetlenül harcolt meg kétszer is ellenségünkkel, és akit Hunyadi János kevés magyarokkal az ő módjok és serénységek szerint sokszor erősen megverték és szégyenné tették minden hatalmával; attól királyunk minden sokságival meggyőzetett, úgy, hogy ezek az harcok utat nyitottak inkább a töröknek Magyarországunkba, hogysem mint ezt elidegenítették és verték volna. Innénd lett (azmint Orteliusból kitetszik), hogy ellenségünknek nagy erős szívet vévén, Nándorfehérvárunkat megszállván végre meg is vette, mert kérkedő, lompos oltalmazóink, csak életben megmaradhassanak, az erős várból kiszaladtak, és futásra vették a dolgot; de a nyakokban levő töröktűl ugyan végre is meggyaláztattak, és elvesztek. Ez hozta nemzetünk nyakára a török elhatalmazását, merészségét, minden kegyetlenségét etc. Ahonnad is az lett, hogy mind Mohács mezején, s mind másutt nagy veszedelme származott a magyar nemzetnek. S ha mondod: Miért hát jobb gondot viselt magára a magyar? Ez a felelet: Hogy királyához való hűségét mutatta meg ott is, kire magát, dolgát reá bíztam, s a király directioba nem ártotta magát, mert amint most is gyakor történik, árulónak neveztetett volna. De íme látszik mennyit használt nekünk az idegen nemből való király való királyunk. Menjünk azokra, kik nem oly régiek. A főfő végházainkat, várasinkat a német vagy maga vesztette, vagy miatta vesztettük el, mert azt magának akarta kaporétani etc., mely végre tűzzel-vassal jött vala nemzetünkre. Kanizsát, Babócsát német király áruló német vesztette el. Győrt is az rontotta vala el, állhatatlan ároltatás által, de az szent királyun esedezése által visszavették az magyarok. Sziget végháza német királyunk alatt veszett el, kit erős, vitéz bajnokunk, Zrínyi Miklós erős, de kevés vitézeivel, egészen haláláig oltalmazott, s meg is tartotta volna azt, bárcsak kevés segítséget is küldött volna néki német királyunk, de aminthogy azt könnyen elmúlatta és rontotta, úgy kevés gondja volt reá. (...)

Ki jól meghányja-veti a magyar históriákat, felleli bizonyosan az igazságot, hogy országunk minden romlásának, veszedelmének kezdője, oka, alkalmatossága a külső nemzet volt, és sokkal nagyobb veszedelmére volt a német, mintsem hasznára, aminthogy most is veszten veszünk ugyan szemlátomást. Miért hányja-veti magát, s miért kérkedik tehát, miért veti szemünkre az nagy csalárdul, kinek önön maga az oka és szerzője. Ugyanis édes magyar nemzet, avval rontottad el magad, midőn királyaid alatt, kik veled nem gondoltak, hallgattál, csendes voltál és hűségedet megtartottad eszvesztőidnek, gyűlölség, irigység, egyeletlenség szerzőidnek sokasitól (!), azhonnéd meghasonlottál magadban, nem akarván a tilalmat megszegni, és bántani engedted könnyen, hogy ellenkező héja tollaidat megszaggassa, és ne repülhess (...)

De ma bár visszavennék is a németek az elveszett várainkat (kivel hiszem igenis tartoznának mind Isten, mind ez világ előtt, mert ők vesztették el minden bizonyosan jobb és fővebb végházainkat, amint följebb igen meglátszott s ezt nem tagadhatja senki, ha az német Ortelius Historicus maga megvallja és leírja), országunkat megszabadétanék, kinek örökös királya volna. Nekünk mi hasznunkra volna országunk, ha amint mostan pogányoknak és ebeknek neveznek bennünket. Hallhatjuk, mint bánnak mostan is az szegény győriekkel és komáromiakkal, szegény magyar atyánkfiaival minden igazságink és törvényeink ellen, jobban felfuvalkodván éppen eltapodnák nemzetünket, és eltörölnék, rabságra vetnék etc. Ne higgy a németnek és semmi édesgető hízelkedésinek, hazugságinak! Benne termett a vastag kevélység és felfuvalkodás, soha azt el nem hagyhatja. Valahol van alkalmatossága most is rugdos, gyaláz téged, előmeneteled nem kedveli, ha lehetne mindenütt fölötted volna és fejeden járna. (...)

Talán mondaná valaki, hogy sok tisztviselő kévántatnék a végekbe! Nincsenek!

Magyar gondolkodók. 17. Század. Szerk: Tanóc Márton. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 186-239. Politikai publicisztika, buzdító íratok.