1660. június 7-én halt meg Váradon II. Rákóczi György erdélyi fejedelem. A fejedelem miután a török büntetÅ‘expedíciója ellen a harcot felvette, seregei élén bátran megütközött a budai pasa hadával Szászfenesnél (1660. május 22-én. lásd. az akkori bejegyzésénél), itt a harcban több súlyos sebet szerzett, melyek végül halálát okozták…

Kétségtelen, hogy II. Rákóczi György kezdetei sikerei ellenére is kudarcra volt ítélve a török roppant hatalmával szemben. Egyedül akkor járhatott volna sikerrel az ellenállása, ha azt a keresztény világ hathatósan támogatja. Nem így történt. Ennek ellenére a fejedelem felvette a kilátástalan harcot, amelyet személyesen maga vezetett. Meglehet Å‘ maga is a "vitézi halálra" készült. Tudjuk, hogy derekasan küzdött, számos törököt levágott, végül sisakját leütötték és fején is, testén is több súlyos seb érte. Hű katonái mentették ki az ütközet forgatagából. Június 7-én Váradon halt meg.

Haláláról felesége, Báthory Zsófia ezt írta Teleki Mihály kÅ‘vári fÅ‘kapitánynak: "Az isteni mindent szabadosan igazgató titkos gondviselésnek felbonthatatlan rendi semminek az ég alatt örökös megmaradhatást nem engedvén, közönséges és áthághatatlan törvényt szabott, hogy mindennek, a mi eredetet vett, vége is legyen, s a ki született, meg is kellessék halni. Ezen magaságbeli tanácsnak tetszésébÅ‘l amaz halhatatlan emlékezetet érdemlett vitéz fejedelmek és hatalmasságok is, kiknek karjok és kardjok ellenségeket meghódítanak, az halál kemény kérlelhetetlensége ellen nem állhatnak. Attul ment nem lehetett az én szerelmes uram is, az néhai méltóságos második Rákóczy György Erdélyország fejedelme, Magyarország Részeinek ura és székelyek ispánja. Míg élt, hazájának erÅ‘s oszlopa, és nemzetére szakadójul függÅ‘ végsÅ‘ veszedelemmel vérre s rabsággal teljes felhÅ‘it egyedül maga életének gyakori szerencséltetésével tartozó s halasztó pajzsa; ki midÅ‘n azon keresztyéni ügyben már harmadik derék harczot adott volna az pogánnak, Fenes és Gyalu között, midÅ‘n példájával bátorítja hadait s kezével hullatná ellenségit, sok pogányságtul környülvétetvén, négy sebeket vett, a mely sebektül elbágyadván, kételenitette az harczhelyet (melyet mind maga és pogány vérével fogadása szerént megfestett) az ellenségnek engedni. Mely sebek miatt Váradon, (…) kimulék e világból, vére hullásával s élete letétével pecsételvén meg nemzetéhez való szeretetit, magyaros magyarságát s jó keresztyénségét."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

Magyar Levelek I. 294.

‎"Erdélyre a török expanzió veszélye miatt azért is irányult nagyobb figyelem, mert a fejedelemség mint Közép-Európa Keletén az államiság alapvetÅ‘ kritériumaival rendelkezÅ‘ ország, szervesen kapcsolódott a nyugati hatalmi ellentétek meghatározott érdekköreihez. Történelmi hagyományok, hatalmi helyzet egyaránt indokolták, hogy a nemzetközi törökellenes szövetség szervezÅ‘ bázisa a Habsburg-birodalom legyen. Viszont a keletre terjeszkedÅ‘ Habsburg császár már az európai hatalmi egyensúlyt fenyegetheti. Az érzékeny nagyhatalmi diplomáciák mindkét oldalon számolnak ezzel, és Bécsben, Párizsban, Regensburgban II. Rákóczi György küzdelmeit már a jövÅ‘ esélyeit latolgató diplomácia figyelte."

R. VÁRKONYI Ágnes: Erdélyi változások. Bp. 1984. 15.

Amikor Teleki Mihály a neves erdélyi fÅ‘nemes, fejedelmi tanácsos és katona olvasta e levelet gondolhatott-e arra, hogy az emberi sors folyása, az eljövendÅ‘ mily kiszámíthatatlan? A szerencse kerekén ki egyszer magasba hág, hamarost a mélységben találhatja magát. Avagy a Párkák fonják szeszélyesen az élet folyását, s metszik el az élet fonalát kényük-kedvük szerint. Telekinek az eljövendÅ‘ esztendÅ‘k szerencsésen kedveztek, "s Fortuna szekerén ügyesen ült", jól megmarkolta annak üstökét ebben a "magyar romlásnak seculumjá"-ban, de a sors szeszélye úgy hozta, hogy az idÅ‘s férfit szintén a csatamezÅ‘n érte utol a végzet (1690-ben, amikor Thököly Imre vezette kuruc-török-tatár-román seregek erdélyi hadjáratuk alkalmával Zernyestnél csatáztak a császári-székely sereggel. A megfutamodó tömeg elsodorta az idÅ‘s "fÅ‘generálist", vérrel mocskolt Å‘sszakállú, fekete ruhába öltözött holttestét késÅ‘bb találták meg a halottak között. A puritán öltözetű öreg fÅ‘nemest a gyÅ‘ztesek, vagy az üldözÅ‘k nem ismerték fel, s számára sem volt kegyelem.)

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat