Evlia Cselebi a magyarországi portyákon... a XVII. század derekán.

A meglepetés ereje döntő fontosságú volt ezekben a küzdelmekben. Evlia Cselebi, török utazó maga is részt vett az 1663-64. évi nagy háború küzdelmeiben, s nem egy helyen beszámolt művében azokról a harci cselekményekről, csatákról és kisebb-nagyobb portyákról, amelyben része volt. Ezekből jól kiolvasható, hogy a portyára induló fél mennyire ki volt szolgáltatva annak a lehetőségnek, hogy váratlanul megrohanja az ellenség, és az, aki előbb még győzedelmesnek hitte magát, hamar fűbe haraphatott. Különösen veszélyeztette ez azokat, akik számukra ismeretlen helyen, felderítetlen területen csatangoltak, megfelelő kalauzok nélkül, vagy zsákmány- és élelemszerzés miatt seregétől elbitangoltak. Két ilyen esetről is olvashatunk. Az egyik az erdélyi hadjárat idején esett meg, 1661-ben, amikor Evlia Cselebi egy kisebb török csapattal a Maros folyó mentén, Déva vára környékén portyázott:

"Mostanáig már huszonegy esztendeje, hogy utazgatok, de ilyen félelmetes, veszélyes és irgalmatlan helyet még nem láttam. Már teljes tizenkét óráig mentünk ebben a völgyben, de kimenekülésünknek még semmi nyoma nem volt, úgy annyira, hogy életünkről és megmenekülésünkről valamennyien kétségbe estünk s a kalauzoló ellenségekhez így szóltunk: «Hej! Átkozottak! Ebbe az irgalmatlan völgybe miért hoztatok bennünket?» (…)." Elbeszéli a sebesen pörgő drámai eseményeket, hogy valamely alaposan kivilágított vár alá értek (a török nyelvű szövegből a fordító nem tudta beazonosítani, hogy melyikről is volt szó), ahol az őrség csatakiáltásait hallották, ekkor: "Hirtelen valamennyien zavarba jöttünk s megmenekülésünkről aggódni kezdtünk, elbámultunk, ámde egyszerre csak a szekereken belül és kívül levő foglyaink jajveszékelni kezdtek. Azonnal magunkhoz jöttünk mindnyájan s tudtuk, hogy mibe jutottunk. Hadi zsákmányunkról lemondva a kiabáló foglyaink mindegyikébe kést ütöttünk, s azoknak, akik minket erre a helyre hoztak, a fejét levágtuk. A kiabálás és a jajgatás erre megszűnt."

A másik alkalommal csaknem a magyarok kezébe került, amikor a Duna mellett, az érsekújvári ostrom idején (1663), élelem után kutatott szolgáival valamely lakóitól elhagyott falu házai között. Túl közel merészkedtek a magyarokhoz, amikor jól láthatták, hogy a közeli erődítményből, talán a Komáromból füstjeleket adnak le. Bár a szerző megjegyzi, hogy ettől igen nyugtalan lett, és nem is alaptalanul, azonban a többiek nem sokat törődtek ezzel:

"Egyszer csak láttam, hogy két szolgám visszafelé, a mi katonaságunk felé futott, és én szegény egyedül maradtam. Szejfi szolgámat iparkodtam lóra ültetni. Tíz ellenség meglátott minket s felénk lovagolva lövést tettek s magyarul azt mondva: «Ej! Bestelélek kurvafia!» ellenem rúgattak."

Csak gyors lovának és a jó szerencséjének köszönhette, hogy megmenekült.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

A dunántúli portyázásokról többek között ezt írta:

"És (Merere) belső várában (ez a helység számunkra ismeretlen, nem tudjuk beazonosítani - megjegyzés tőlem.) egy várhoz hasonló, díszes építésű templom van. Iszmáil pasa, a budai vezír a templomot aknával felrobbantatta, ezért falai összes papjaival együtt a levegőbe repültek. Így minden hitetlen pap, szerzetes és pátriárka holtteste a földön feküdt. Ebben a várban Mohamed népéből negyven rabot találtak, mindet kiszabadították, majd a vár fegyvertárát és ágyúit Kanizsára küldték, s a várat a földdel tették egyenlővé. És e romok között az Úr akaratából egy nyelvet fogtunk, s azt kérdeztük tőle: 'Merre ment a muszlim sereg?' Ő azonban ellenállt és nem válaszolt, ezért nyakát eltörtük, mocskos tetemét ott hagytuk. Aztán tovább mentünk, s az úton a muszlim sereg egyik felvert sátrára akadtunk. Benne egy betegségtől vagy éhségtől elhunyt ember volt, akinek az arcát és fülét a rókák és sakálok lerágták. Ebből megértettük, hogy a muszlim sereg nagy szükséget szenved, s mi is szenvedtük azon vidék sártengerének kegyetlen kínjaitól. (...) Előttünk a muszlim sereg e vár (Körmend) alatt táborozott le és nem lehetett előre jutni a lovak, öszvérek, tevék és az ágyúvontató bivalyok tetemeitől. Ráadásul egy csomó teve, öszvér és ló az erdőkben szabadon kóborolt. És a szerencsétlen arabs paripák felnyergelve kószáltak a semmihez sem hasonlító erdőkben, zsákokban, sátrakban, kosarakban és ládákban számtalan páratlan értékű tárgy hevert szanaszét a földön, de senki sem szedte fel őket, ezért ott maradtak a sátrakban. A lőszeres szekerek terhükkel, fáradságtól elpusztult lovaikkal az erdőkben elhagyottan álltak. Azt gondoltuk, hogy seregünket megverték."

lásd. Sudár Balázs: Evlia Cselebi diáriuma és az 1664. évi török hadjárat. In: "Hír a dicső tettek ragyogása" Tanulmányok a Zrínyi család és Szigetvár történetéből. szerk. Varga Szabolcs. hn. én. 115.