"...befed az kék ég, ha nem fed koporsó..."

Tragédia a kursaneci erdőben; gróf Zrínyi Miklós halála...

1664. november 18-án gróf Zrínyi Miklós horvát bán vadászbalesetben meghalt...

A vasvári béke szinte példanélküli volt: a törökök súlyos vereséget szenvedetek a nemzetközi koalíciótól, mégis előző foglalásaikat, úgy a stratégiai fontosságú Váradot, mind Érsekújvárt megtarthatták. Az ország felszabadításának reménye semmivé foszlott. A magyar rendeket a béke megkötése után fogadták Bécsben, de csak a száraz és fájdalmas tényeket közölték velük, véleményükre nem voltak kíváncsiak. Országos és óriási volt a felháborodás.

Zrínyi Miklós személyesen is nagyon jelentős kudarcként élte meg a vasvári békét, egész addigi műve egy csapásra összeomlott. Hiszen semmi másért nem munkálkodott, hogy a törökellenes harcot általánosan kiterjessze és az oszmán hatalom nyomasztó igáját Magyarországról levegye. Sikerült is kirobbantania a háborút, sikereket is ért el, szintén sikert jelentett, hogy egy nemzetközi szövetség kovácsolódott egybe a török ellen, mégis az "életmentő háború" visszájára fordult: sikerült ugyan a török főerőkön addig ritkán látott nagy győzelmet aratni, mégis a vasvári béke nemhogy konzerválta a háború előtti nyomorúságos állapotot, de még rontott is rajta. Ez katasztrófa volt az ország számára. "A háborút a szövetségesek megnyerték, a békét Magyarország megint elvesztette."

A Fátum, amely Zrínyi Miklós személyes sorsát irányította és megszabta, most teljessé vált. A győzelmi remények és az ország romokban hever, s menekülésre semmi reménye. Tudhatta-e a horvát bán, hogy az ő sorsa is a végzet, amely még az évben utoléri?

A szentgotthárdi győzelem mindenkit fellelkesített idegeneket és magyarokat egyaránt, hogy aztán a későbbi események, a keresztényekre előnytelen béke gyors megkötése a lelkesedést elkeseredettséggé változtatta át. Az amúgy egyáltalán nem harcias erdélyi nemes, Bethlen Miklós ezt írta:

"A töröknek Szent-Gotthárdnál való erős megverettetésének híre még Erdélyben ért volt, és én annál is inkább siettem, de itt Tököli István, a békességet is megmondá, melyen én megszomorodám, mint az én experientiám alkalmatosságának elvesztésén, de feltevém, hogy csak elmegyek afelől, az akkor híres Bottyáni, Zrínyi és a többi magyar urak kedvéért; s onnét Velencébe, s ha a velencések még hadakoznak a törökkel Candiában, odamegyek, valamint járok véle."

Éppen Bethlen látogatásakor esett az a tragédia, amely a horvát bán halálát okozta, s ezzel az óriási ívű életművet derékba törte. Döbbenetes olvasni az erdélyi nemese úr beszámolóját, azt a részt mikor a vendéglátójával, a horvát bánnal azon a végzetes későőszi napon kocsira szállnak, hogy vadászni induljanak. 1664. november 18-án a kursaneci erdőben egy megsebzett vadkan az utána eredő Zrínyit ledöntötte, és agyarával a nyakán olyannyira megsebesítette, hogy a gróf elvérzett és meghalt.

Sokszor megfogalmazódott már: "…megfoghatatlan előttünk, hogy a hős, aki annyi csatában nézett szembe bátran a halállal, most egy dühöngő vadállat áldozata lesz." Bár Bethlen Miklós beszámolója nagyon hitelesnek tűnik a vadászbalesetről, mégis szinte már "másnap" híre futott, hogy Zrínyi Miklóst a bécsi udvar ölette volna meg. Ezeket a gyanúkat a későbbi történések még inkább megerősítették, de bizonyítékát ennek soha nem találták fel. Annyi bizonyos, hogy az uralkodóhoz és a dinasztiához mindaddig hű Zrínyi Miklóst sokan hibáztatták a bécsi udvarban a háború kitörése miatt, s ellenségüknek tekintették. Ha igaznak fogadjuk el, hogy vadászbaleset okozta halálát, Bécs igen könnyen és szerencsésen szabadult meg tőle.

Bethlen így írt örökké emlékezetes csáktornyai látogatásáról és Zrínyiről, amely egyfajta epitáfiumnak is felfogható:

"Érkezvén pedig oda 13. Novembris, nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehetett véle ismerkednem, s oda lőn. Engem ez nagy ember érdemem felett becsülött és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam; szeretett. (…) Magáról, hogy írjak, nincs erőm s üdöm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásban nem babonás képmutató s üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az olyanokat és az igazmondókat szerető, részegest, hazugot, félénket gyűlölő, nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatú, in summa: akkor magyar virtuasus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sőt az én vékony ítéletem szerint Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sőt talán ezután sem lészen, noha az Isten titkai és tárháza véghetetlen."

Nagy pillanat volt az 1663-1664-es esztendő; soha ennyi figyelem nem kísérte Magyarország sorsát. Akármiként is végződött az 1664-es év, a magyar történelem egyik újabb mérföldkövének tekinthető: "Olyan energiákat szabadított fel, amelyek a következő fél évszázad történelmi folyamataiban hatnak igazán."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

R. VÁRKONYI Ágnes: Reformpolitika Zrínyi mozgalmában. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1987-88. 140.
Bethlen. 203.
WEBER Artúr: Zrínyi halála. In: Hadtörténeti Közlemények. 1910. 81.
Bethlen. 205.
R. VÁRKONYI. 1978. 221.