„Nemcsak nyilvánvaló
Keresztyén vérszopó
Pogány megrontja fiát,
De még hajas szomszíd,
Mardosó kutyakint,
Reád készít agyarát,
Hogy tíged megmarjon,
Javaiddal bírjon,
Elnyerhesse hazádat...”

1671. december 22-én I. Lipót német-római császár, magyar és cseh király kiadta nevezetes pátensét a magyarországi végvárak magyar katonaságának elbocsátásáról, azok számának drasztikus csökkentésérÅ‘l...

Egy törvény, egy vallás, egy uralkodó - elvével, és az abszolutizmus módszerével, új szellemben készült az uralkodó, I. Lipót, hogy harcot kezdjen a magyar rendi alkotmány ellen. Ilyetén kapóra jött számára és jó ürügyül szolgált a Wesselényi-féle mozgalom.

A bécsi udvar legbefolyásosabb minisztere, Lobkowitz herceg volt, aki példaképének a francia Richelieu bíborost tekintette, az abszolutista kormányzati módszerek bevezetésére törekedett. A Wesselényi-féle rendi szervezkedés miatt a magyarok eljátszották a jogukat (Verwirkungstheorie), hogy az ország kormányzásában részt vegyenek - vélték és hirdették.
A Habsburg uralkodó tehát elérkezettnek látta az idÅ‘t, hogy az ország hagyományos kormányzati rendszerét felrúgja, és hogy az addigiakhoz képest – I. Lipót szavaival élve – másként rendezze a dolgokat.1 Azonnal mellÅ‘zték a magyar országgyűlés összehívását és az uralkodó rendeletek kibocsátásával kormányzott. A király így felrúgta az 1606-os bécsi békében kimondott megállapodásokat, miszerint köteles az országgyűlés összehívásával kormányozni, az országos méltóságokat magyarokkal betöltetni, és engedni a szabad vallásgyakorlást. Mindez egy csapásra eltűnt. SÅ‘t, 1671. december 22-én kelt pátensében a magyar végvárak Å‘rségének úgy 2/3-át is szélnek eresztette.2

A XVII. század folyamán a magyar végváriak helyzete folyamatosan romlott. Számos forrás szól nyomorúságos helyzetükrÅ‘l. 1668-ban például a keszthelyi kapitány arról számolt be az Udvarnak, hogy a vitézei négy esztendeje semmi fizetést nem kaptak, s most azzal fenyegetÅ‘znek, hogy elhagyják Å‘rhelyeiket. Volt olyan helyÅ‘rség – példa okán a balatoni védelmi vonalban oly fontos Zalaváron – ahol 90 lajstromos hajdúkatonából, már csak 4 fÅ‘ maradt a helyén.

A szakirodalomban sok féle adatot találni, melyek megbecsülik mennyi is lehetett számszerűen ez a katonáskodó elem, amely szűkös kenyérkereseti lehetÅ‘ségétÅ‘l elesve a szabadcsapatok, martalócok és bujdosók amúgy sem csekély számú táborát szaporította. Egyesek 8-ezer fÅ‘nyi katonaságról beszélnek, mások szerint ez a szám 15-ezer körül mozoghatott.3 FelidézhetÅ‘, hogy a szakirodalomban vannak olyan vélemények, amelyek nem tartják oly jelentÅ‘snek ezeket a hadszervezeti átalakításokat. A források adatainak ellentmondásos voltára már régebben, a jeles tudós, Benczédi László felhívta a figyelmet, s újabban Czigány István kutatása mutatja, hogy nem olyan egyértelmű a kép, mint azt eddig feltételeztük. Tehát inkább csak azokat a végváriakat bocsátották el tömegesen, akik aktívan szerepet játszottak a Wesselényi-féle mozgalomban.4 MegerÅ‘síteni látszik ezt a véleményt az a korabeli bujdosóének, melynek névtelen szerzÅ‘je elmondja magáról, hogy Csáktornyán, Zrínyi Miklós katonája volt. Mármost feltételezhetÅ‘, hogy a vitéz horvát bán tragikusan hirtelen bekövetkezÅ‘ halála után, ezeknek a katonáknak a nagy része a birtokokat átvevÅ‘ fiatalabb testvér, Zrínyi Péter szolgálatába állottak, annál is inkább mivel Å‘ is híres-neves törökverÅ‘ bajnoknak számított szűkebb pátriájában, Horvátországban, ha testvérbátyja híre valamelyest el is homályosította az Å‘ érdemeit. A vasvári szégyenletes béke nem csupán az "ország oszlopai"-nak fájt, hanem ezeknek az egyszerű vitézeknek is fájdalmas és keserves realitást jelentett. Valószínűleg ezekre a végbeliekre, erre az erÅ‘sen ideologizált és azonosságtudatú társadalmi rétegre a Wesselényi-mozgalom épített, mint katonai bázisra. Az ismeretlen vitéz által írt gyönyörű bujdosóversbÅ‘l kihallatszik a végek dicsérete:

"(…)
Az tavaszi szép idÅ‘nek
Látom mindenek örülnek,
ErdÅ‘k, mezÅ‘k megzöldülnek,
Az madarak énekölnek.

Legörögvén szemem könyve
Sirván nézek mindenekre,
Mert hazámnak gyászra fordult
Az mint látom, szép címere.
(…)

Jóakaróim vitézek,
Kik hol vagytok végbeliek:
Isten legyen már veletek,
Emlékezetben legyetek.

Gyakor szerencsés csatákot
Vitézül nektek kívánok,
Adja Isten jövendÅ‘ben
Tiveletek egyetemben.

Mindenben Isten vezéretek
Légyen, vitézek, tinéktek;
Mikor pogányokkal víttok,
Nemzetünkért vagdalkoztok.

Óh, én kedves laktom földem,
Ki engemet feltartottál,
Szárnyomra is bocsátottál:
Isten áldjon bÅ‘ áldással! (…)"5

Nem tudjuk tehát, mennyi végbeli vitéznek adták ki az útját. Bármelyik – fentebb idézett – szám jár közelebb az igazsághoz, egyiket sem tarthatjuk kicsinységnek. Hiszen ez a "vitézlÅ‘ rend" a hosszú, törökkel szembeni háborúskodás alatt igen "megedzÅ‘dött" és erÅ‘sen ideologizált réteg volt, amely meglehet legfÅ‘bb ellenségének, a törököt tartotta, de ellenszenve megnyilvánult a Habsburg hatalom felé is:

"Nemcsak nyilvánvaló
Keresztyén vérszopó
Pogány megrontja fiát,
De még hajas szomszíd,
Mardosó kutyakint,
Reád készít agyarát,
Hogy tíged megmarjon,
Javaiddal bírjon,
Elnyerhesse hazádat.
Lígyünk rígi magyarok!
Hazája-szeretÅ‘k
Szabadság oltalmazók;
Ország pusztításán
Nemzetünk rontásán
Bosszúálló párducok."6

Nyilvánvaló, hogy ez a sértett és kenyér nélkül maradt katonatömeg nem csupán a közbiztonság helyzetén rontott, hanem nagyon is tudatosan fordult szembe az uralkodó és a bécsi Udvar politikájával. Azok a magvak, amelyeket a Wesselényi-féle rendi szervezkedésben hullattak el, most kezdtek szárba szökni, s a bécsi Udvar abszolutista törekvései szinte az egész magyar társadalmat maga ellen hangolta. Az ellenállásnak pedig oly széles tömegbázisa támadott, hogy a fÅ‘úri szervezkedÅ‘k arra talán nem is gondoltak. Mindehhez azonban az kellett, hogy a vasvári gyalázat után, a Habsburg-kormányzat vasszigorral sújtson le a szervezkedÅ‘kre és eztán az egész társadalomra kiterjessze abszolutista kísérleteit, amelyet a magyarok hitszegésként és büntetésként értelmeztek.

BENCZÉDI László: A Habsburg-abszolutizmus indítékai és megvalósítása az 1670-es évek Magyarországán. In: Tsz. 1978/3-4. 537.

CSORBA Csaba: ErÅ‘dített és várrá alakított kolostorok Dél-Dunántúl török kori végvári rendszerében. In: Somogy megye múltjából. 1974. 32.

Nagy László: A végvári dicsÅ‘ség nyomában. Bp. 1978. 205.

Vö. CZIGÁNY. 2004. 122-123.

Ismeretlen szerzÅ‘: Bánatimnak örvényében. In: A régi magyar költészet I. 368-369.