1676 - Kara Musztafa kinevezése

1676. november 5-én nevezték ki Kara Musztafa pasát az Oszmán Birodalom nagyvezéri méltóságára...

 

Sokat forgolódott csatákban; részt vett a lengyelekkel és az oroszokkal folytatott háborúkban. A kozák rebellióra támaszkodva óriási erőkkel vonult Lengyelország ellen, 1676-ban elfoglalta – a bevehetetlennek hit – Kamieniec várát, majd a szövetséges kozákokra támadt. Olyan katonai és politikai vezető volt "…aki hadjárataiban még török mércével mérve is feltűnően vérszomjasnak mutatkozott, s aki előszeretettel tanulmányozta Európa térképét, bízván benne, hogy ő fogja majd átrajzolni."

 

A Török Birodalom befejezte kelet-európai expanzióját, Lengyel- és Oroszországgal békét kötött, s figyelme újólag a közép-európai térség, a Duna-medence irányába fordult. Kara Musztafa nagyvezér egyenesen a másfélszáz évvel ezelőtti szulejmáni koncepció jegyében kezdte meg a magyarországi ügyek intézését; be akarta teljesíteni Nagy Szulejmán szultán álmát, Bécs elfoglalását.

 

A nagyvezér Thököly sikerei láttán egyértelművé tette, hogy nem kívánja az 1684-ben lejáró vasvári békét meghosszabbítani, s a török erőket egy nagy Bécs elleni támadásra kezdte felkészíteni. Thököly Imre egyértelműen kiemelt szerepet foglalt el ebben az új oszmán politikában, s a hagyományos szövetségest, az erdélyi fejedelmet, Apaffy Mihályt is háttérbe szorította. Egyértelmű lett mindez, mikor is a szultáni fermán (parancslevél) utasította az erdélyi fejedelmet (és a havasalföldi, illetve a moldvai román vajdákat), hogy teljes erejével segítse a kuruc király akcióit I. Lipót ellen.

 

Kara Musztafa nagyvezér által irányított oszmán kormányzat hódító háborút kívánt Bécs ellen, s erre a francia király diplomáciai gépezete éppúgy sarkallta a szultánt, mint azok a sikerek, amelyet az elmúlt esztendők folyamán Thököly kurucai elértek. A nagyvezér tipikus török katonai karriert futott be, hatalomra törő és ambiciózus egyénisége kemény katonát takart. Mindazonáltal valóságosan túlértékelte a magyar kuruc mozgalom elért eredményeit, amelyet nem sokára fájdalmasan és keservesen tapasztalnia kellett.

 

Az óriási török hadigépezet beindítása és a diplomáciai csatornákon befutó információk mind-mind félelmet keltettek a császárvárosban. Bár a Portára küldött bécsi követ, Aeneas Caprara generális már 1682 októberében jelentette az uralkodónak, hogy a vasvári béke meghosszabbításának semmi esélyét nem látja, és teljességgel süket fülekre talál Lipót császár békediplomáciája. Ezt írja:

"Ha erem minden lüktetésével egy-egy levelet írhatnék, csakis azt mondanám mindig és mindig, hogy felségednek nem maradt más választása, mint a kardhoz nyúlni…Semmi kilátás a békére."

 

Bár a kor emberének lelkében félelmet keltett a csillagok állásának "vészjósló" konstellációja, vagy a különböző baljóslatú égi jelek feltűnése, illetve más szokatlan dolgok érzékelése. Valójában sokkal kézzel foghatóbb és emberibb tényezők sodorták őket egy addig alig látott – az 1663-64. évi harcoknál sokkal nagyobb és vészesebb – sorsdöntő háború felé. A források tanúsága szerint IV. Mohamed szultán, a nagyvezér sugalmazására, így szólt a császári követhez:

"Ha tinéktek kedves a béke, adjátok kezemre és uralmam alá a két megerősített helyet, Győr várát és Komárom várát. És mondjatok választ nekem nagyon hamar, még mielőtt rátok szabadítom a mezők vadját: seregem vitézit, minden katonámat, mert ha nemet mondotok, nektek rontanak és lenyelnek benneteket csecsemőstől, mindenestől!"

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat


SUGÁR István: Lehanyatlik a török félhold. Bp.1983. 10.

"A Török Birodalom vezetőinek elhatározását több objektív tényező együttes hatása eredményezte. Mindenekelőtt a belső helyzet indokolta. A birodalom ebben az időben korántsem képviselt akkora erőt, mint a 16. század első felében. A szultáni udvarban megforduló nyugati diplomaták jó ideje felhívták a figyelmet a hanyatlás jeleire: beszéltek a birodalmat gyengítő janicsár lázadásokról, a bizonytalan helyzetükkel elégedetlen szpáhik harci erényeinek hanyatlásáról, a birodalom egyes részeinek elszakadási kísérleteiről és a nagy vérveszteséggel járó perzsa háborúkról. Mindezek ellenére akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy e Török Birodalom ereje megroppant volna, az oszmán hatalom még ebben az állapotában is félelmet keltett Európában. Egy-egy kimagasló képességű személyiség úrrá tudott lenni a nehézségeken, és össze tudta fogni a meglévő erőforrásokat: a birodalom mintegy harmincmilliós népessége szinte kimeríthetetlen embertartalékkal rendelkezett, és elő tudták teremteni a hadjárathoz szükséges pénzt is, remélve, hogy egy új háborúval kilábalnak a belső bajokból. A Török Birodalom 1681-ig a lengyelekkel, majd Oroszországgal háborúzott, de a Fjodor cárral húsz évre megkötött radzini béke újra felszabadította hadi potenciálját. Kara Musztafa ekkor a nyugat-európai terjeszkedést tűzte ki célul, nem kevés ösztönzést nyerve XIV. Lajos hajlékony diplomáciájától is, amely mesterien kódolt üzeneteket közvetített IV. Mehemed szultánhoz. A francia király Rajna menti hódító politikájával ugyanis jól egybevágott a császár elleni török háború."

 

VARGA J. János: A nyugat-magyarországi végvárak 1683 nyarán. In: Végvár és régiók. 55-56.
NAGY László: A török világ végnapjai Magyarországon. Bp. 1986. 79.