1683 április elején indult meg az oszmán-török hadsereg élén, IV. Mohamed szultánnal és a nagyvezérrel, Kara Musztafával Magyarország és Bécs ellen. A hatalmas oszmán-török haderő végig masírozva a régi balkáni hadi úton május 13-án érte el Nándorfehérvárt, vagy Belgrádot. Itt a szultán felverte főhadi szállását és a sereget eztán Kara Musztafa vezette tovább Bécs alá...

Chara Musta

Kara Musztafa nagyvezér által irányított oszmán kormányzat hódító háborút kívánt Bécs ellen, s erre a francia király diplomáciai gépezete éppúgy sarkallta a szultánt, mint azok a sikerek, amelyet az elmúlt esztendők folyamán Thököly kurucai elértek. A nagyvezér tipikus török katonai karriert futott be, hatalomra törő és ambiciózus egyénisége kemény katonát takart. Mindazonáltal valóságosan túlértékelte a magyar kuruc mozgalom elért eredményeit, amelyet nem sokára fájdalmasan és keservesen tapasztalnia kellett.

Az óriási török hadigépezet beindítása és a diplomáciai csatornákon befutó információk mind-mind félelmet keltettek a császárvárosban. Bár a Portára küldött bécsi követ, Aeneas Caprara generális már 1682 októberében jelentette az uralkodónak, hogy a vasvári béke meghosszabbításának semmi esélyét nem látja, és teljességgel süket fülekre talál Lipót császár békediplomáciája. Ezt írja: "Ha erem minden lüktetésével egy-egy levelet írhatnék, csakis azt mondanám mindig és mindig, hogy felségednek nem maradt más választása, mint a kardhoz nyúlni…Semmi kilátás a békére."

Bár a kor emberének lelkében félelmet keltett a csillagok állásának "vészjósló" konstellációja, vagy a különböző baljóslatú égi jelek feltűnése, illetve más szokatlan dolgok érzékelése. Valójában sokkal kézzel foghatóbb és emberibb tényezők sodorták őket egy addig alig látott – az 1663-64. évi harcoknál sokkal nagyobb és vészesebb – sorsdöntő háború felé. A források tanúsága szerint IV. Mohamed szultán, a nagyvezér sugalmazására, így szólt a császári követhez:

"Ha tinéktek kedves a béke, adjátok kezemre és uralmam alá a két megerősített helyet, Győr várát és Komárom várát. És mondjatok választ nekem nagyon hamar, még mielőtt rátok szabadítom a mezők vadját: seregem vitézit, minden katonámat, mert ha nemet mondotok, nektek rontanak és lenyelnek benneteket csecsemőstől, mindenestől!"

Mikor Bécs érzékelte, hogy a háború nem kerülhető el, gőzerővel fogott egy szövetségi rendszer kiépítéséhez, s hamarosan jelentős sikerként könyvelte el, hogy mikor a kortársak által – nyilvánvaló túlzásként – 300-ezer főre becsült török hadsereg megindult Magyarország felé , a császár, Sobieski János lengyel király és XI. Ince pápa életre hívta a Szent Ligát, amelyhez hamarosan számos német fejedelem is csatlakozott.

A szultán, aki maga is a sereggel vonult Belgrádig, parancsba adta vazallusainak, Thököly Imrének, Apaffy Mihály erdélyi fejedelemnek, a román vajdáknak, és a krími tatár kánnak, hogy csapataikkal szálljanak hadba és vonuljanak Kara Musztafa Bécs felé törő seregéhez.

Mire számíthatott ilyen körülmények között a még megmaradt vékonyka Királyi Magyarország? Egy, még 1681-ben, Genfben megjelent irat szerint:

"Magyarország, amely hajdanában nagy kiterjedésű királyság volt és a kereszténység elővédje, és a mely a legbölcsebbek véleménye szerint semmivel sem kevésbé hatalmasabb, mint Európa legnagyobb és legjelentékenyebb országai, ma szomszédaira szorul, hogy a török hadaival és barbárságával szemben ellenállhasson."

Hogy milyen is volt ez a Magyarország, amelyet 1683-ban a nagy török támadás előestéjén látunk? Négyfelé szakadva, megosztottan, egyes részein tökéletesen elpusztítva, megtörve és gyengén, reményét vesztve állt a komor jövőről nem is mert gondolni. A forrásokban az aggódó hangulat uralkodik. Senki sem hiszi, hogy az újabb eljövendő háború valamely fordulatot fog eredményezni. Azt semmiképpen sem hitte senki e hazában, hogy az oszmán uralom immár a végéhez közeledik.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Kara Musztafa sokat forgolódott csatákban; részt vett a lengyelekkel és az oroszokkal folytatott háborúkban. A kozák rebellióra támaszkodva óriási erőkkel vonult Lengyelország ellen, 1676-ban elfoglalta – a bevehetetlennek hit – Kamieniec várát, majd a szövetséges kozákokra támadt. Olyan katonai és politikai vezető volt "…aki hadjárataiban még török mércével mérve is feltűnően vérszomjasnak mutatkozott, s aki előszeretettel tanulmányozta Európa térképét, bízván benne, hogy ő fogja majd átrajzolni."

Vö. NAGY László: A török világ végnapjai Magyarországon. Bp. 1986. 72-76., Ottoman Empire. 323.

‎"A Török Birodalom vezetőinek elhatározását több objektív tényező együttes hatása eredményezte. Mindenekelőtt a belső helyzet indokolta. A birodalom ebben az időben korántsem képviselt akkora erőt, mint a 16. század első felében. A szultáni udvarban megforduló nyugati diplomaták jó ideje felhívták a figyelmet a hanyatlás jeleire: beszéltek a birodalmat gyengítő janicsár lázadásokról, a bizonytalan helyzetükkel elégedetlen szpáhik harci erényeinek hanyatlásáról, a birodalom egyes részeinek elszakadási kísérleteiről és a nagy vérveszteséggel járó perzsa háborúkról. Mindezek ellenére akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy e Török Birodalom ereje megroppant volna, az oszmán hatalom még ebben az állapotában is félelmet keltett Európában. Egy-egy kimagasló képességű személyiség úrrá tudott lenni a nehézségeken, és össze tudta fogni a meglévő erőforrásokat: a birodalom mintegy harmincmilliós népessége szinte kimeríthetetlen embertartalékkal rendelkezett, és elő tudták teremteni a hadjárathoz szükséges pénzt is, remélve, hogy egy új háborúval kilábalnak a belső bajokból. A Török Birodalom 1681-ig a lengyelekkel, majd Oroszországgal háborúzott, de a Fjodor cárral húsz évre megkötött radzini béke újra felszabadította hadi potenciálját. Kara Musztafa ekkor a nyugat-európai terjeszkedést tűzte ki célul, nem kevés ösztönzést nyerve XIV. Lajos hajlékony diplomáciájától is, amely mesterien kódolt üzeneteket közvetített IV. Mehemed szultánhoz. A francia király Rajna menti hódító politikájával ugyanis jól egybevágott a császár elleni török háború."

VARGA J. János: A nyugat-magyarországi végvárak 1683 nyarán. In: Végvár és régió. Eger, 1993. 55-56.

‎"Kara Musztafa nagyvezér Balkánon át Magyarország felé vonuló seregének létszámáról – mint általában a török hadakról – nincsenek pontos adataink. Egy bádeni okmány szerint 200 ezer harcos és 300 ágyú volt a seregben, amelyet 60-70 ezer fegyvertelen kísért. Esterházy Pál nádor 247 ezer, Caprara pedig 275 ezer emberről beszélt. Akármiképpen is állt a helyzet, az bizonyos, hogy igen nagy létszámú volt a török sereg, melyben a magyar hódoltság török csapatai mellett ruméliai, boszniai, anatóliai, damaszkuszi és aleppói katonai egységek is voltak."

SUGÁR István: Lehanyatlik a török félhold. Bp. 1983. 13

1682 folyamán a kuruc csapatok önálló hadmozdulatai révén, némelykor pedig a budai pasa csapatainak aktív közreműködésével nem csupán az erős Fülek várát foglalták el (amelyet Koháry István kapitány védett hősiesen), hanem Kassát és a bányavárosokat is, ahol aztán önálló uralkodói jogon pénzt veretett. Thököly ennek az esztendőnek a végén már "Felső-Magyarország fejedelmének" címezi magát, s ezzel Magyarország politikai megosztottsága immár nem három, hanem négy részre szakadásnak tekinthető.

Thököly Imre csillaga a bujdosók élén szinte töretlenül ívelt felfelé, s 1682 folyamán ténylegesen fényesen ragyogott, ez a hatalmas karrier – nem elvitatva a kuruc király valóságos politikai és katonai tehetségét – mégis csak a Portával való szoros szövetségnek volt köszönhető, s annak a fordulatnak, hogy az Oszmán Birodalom vezetésében is jelentős változások állottak be.

A Török Birodalom befejezte kelet-európai expanzióját, Lengyel- és Oroszországgal békét kötött, s figyelme újólag a közép-európai térség, a Duna-medence irányába fordult. Kara Musztafa nagyvezér egyenesen a másfélszáz évvel ezelőtti szulejmáni koncepció jegyében kezdte meg a magyarországi ügyek intézését; be akarta teljesíteni Nagy Szulejmán szultán álmát, Bécs elfoglalását.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

A nagyvezér Thököly sikerei láttán egyértelművé tette, hogy nem kívánja az 1684-ben lejáró vasvári békét meghosszabbítani, s a török erőket egy nagy Bécs elleni támadásra kezdte felkészíteni. Thököly Imre egyértelműen kiemelt szerepet foglalt el ebben az új oszmán politikában, s a hagyományos szövetségest, az erdélyi fejedelmet, Apaffy Mihályt is háttérbe szorította. Egyértelmű lett mindez, mikor is a szultáni fermán (parancslevél) utasította az erdélyi fejedelmet (és a havasalföldi, illetve a moldvai román vajdákat), hogy teljes erejével segítse a kuruc király akcióit I. Lipót ellen.

1681 tavaszán Uzun Ibrahim budai pasa nyilvánvalóvá tette Thököly Imre számára, hogy a "Fényes Porta" mindenben segíteni fogja, ha felújítja a fegyveres harcot. Ekkor írta le a kuruc király azokat a nevezetes és tragikus sorokat, amelyek mintha csak saját jövőjét vetítették volna előre: "Én mindazonáltal, ha mind labanccá lesznek is, s csak egyedül maradok is, a Fényes Portához való hűségemben…mindvégig állhatatosan megmaradok, attól el sem szakadok."