1687 - A II. mohácsi (nagyharsányi) csata előzményei

1687. július 19-én zajlott le a Dráva-menti Eszék mellett a Lotharingiai Károly herceg vezette szövetséges keresztény had és Szulejmán nagyvezér csatája, amelyben a keresztények nem tudták kierőszakolni Eszék elfoglalását. A török hadvezetésnek is kulcsfontosságú volt a stratégiai híd megtartása, hiszen ez némi kapcsolat esélyét adta arra, hogy nagyobb erővel a Dunántúlra vonulhassanak – s akár a szorongatott Székesfehérvárba, Szigetvárba, vagy Kanizsára segítséget vigyenek. A fővezér, a „Csendes Herceg” most kudarcot vallott Szulejmán pasával szemben, de okos stratégaként visszavonult, hogy kicsalja fedezékéből – az eszéki sáncrendszerből – a védekező ellenséget, és alkalmas helyen nyílt ütközetben csapjon le rá…

 

A szövetséges fővezérek vitája 1687 nyarán igen kínos feszültséget és viszálykodást szült: Bádeni Lajos őrgróf arra kérte Bécset, utasítsa a fővezért, Károly herceget Szigetvár ostromára, miközben a bajor választófejedelem „önálló” hadműveletbe kezdett a Tisza mentén. Mindeközben a török nagyvezér hada már Pétervárad térségében állomásozott. A kínos vitát végül is a valódi helyzet döntötte el. Amikor ugyanis a bajorok június 29-én Csongrádra érkeztek, Miksa Emánuel és Bádeni Lajos belátták, hogy a kiélt és elpusztított területeken keresztül képtelenek biztosítani a katonák, valamint a lóállomány ellátását. Az utánpótlás ugyanis csak nehézkesen, Tokajból érkezett utánuk a Tiszán. Így aztán a bajor ezredeket úgy vezették át az Alföldön, hogy csatlakozzanak a Dunán kielégítő utánpótlásával ellátott Lotharingiai Károly főseregéhez. A bajor csapatok július első napjaiban Bajánál keltek át a Dunán.

 

A fősereg július 12-13-án Siklós alatt Dolni Miholjacnál kelt át a Dráván, a bajorok pedig 14-15-én csatlakoztak hozzájuk Szlavóniában. Az így egyesült nagy szövetséges hadsereg a mocsaras terepen nagy nehézségek árán haladhatott kelet felé, hogy csapást mérjen a nagyvezér hadára. Valpót blokád alá vették, mert a 600 fős török őrség a vár ormára kitűzött vörös és fekete zászlóval jelezte, hogy az utolsó csepp véréig ellenáll. Így aztán a szövetséges sereg tovább haladt Eszék irányába.

 

A Drávához simuló s bástyákkal megerősített vár alatt a külvárost is védművekkel ellátott fal övezte. Lotharingiai Károly a helyzet felderítése után csak nagy nehézségekkel tudta a török sáncnak megfelelően csatasorba állítani ezredeit és tüzérségét. Elhelyezkedésük erős ellenséges ágyútűz alatt folyt.

 

1687. július 20-án a szövetséges katonák korán reggel sűrű puska- és ágyútűzben indultak támadásra. Hat óra hosszat dúlt a küzdelem. A harc első részében ugyan sikerült a török lovasságot visszaszorítani a sáncok mögé, s egy puskalövésnyire megközelíteni az ellenséges állásokat, de a kemény oszmán ellenállást a szövetséges hadak nem tudták megtörni. Július 19-20-án a sánc és a vár ágyúi nem kevesebb, mint 4-ezer golyót lőttek ki a szövetségesekre.

 

A fővezér miután felismerte csapatai teljesen reménytelen helyzetét, állásaikból visszavonta katonáit. Az ezer főnyi veszteséggel visszavonuló szövetséges hadsereg az eszéki törökök állandó háborgató támadásai közepette érte el a drávai hajóhidat, ahol átkelt a Dráván a Dunántúlra. Eszék kudarcba fulladt ostrománál még néhány ágyú is oda veszett a mocsaras és ingoványos talajon. Alig ért a sereg Siklós térségébe, amikor Lotharingiai Károly kézhez vette a császár parancsát: 15-ezer emberrel erősítse meg Dárdát, és biztosítsa, hogy a török ne tudjon átkelni a Dráván. Mivel a fővezér ekkor már tudta, hogy Szulejmán eszéki hada átkelt a Dráván – az ellenséget a kapott parancs helyett nyílt ütközetben kívánta megsemmisíteni. Hogy előcsalogassa az oszmán sereget, egészen Mohácsig nyomult előre, miközben várta a támadásra alkalmas pillanatot.

 

 Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Bp. 1983. 185-187.