1692. június 5-én szabadult fel a török uralom alól (Nagy)Várad...

"1692. április 12-én végre parancs érkezett BécsbÅ‘l az Udvari Haditanácstól, mely szerint a várat minden úton-módon támadni kell. Ugyanekkor a téli szállásukon pihenÅ‘ magyar és német ezredeket is mozgósították, hogy a hónap utolján teljes hadi készenlétben Nagyváradnál legyenek.
Heisler tábornagy április 29-én Debrecen felÅ‘l érkezett meg a váradi táborba, ahol ekkor már 5 ezer katona gyűlt össze a döntÅ‘nek szánt ostromra. Új futóárkok és állások, sáncok készültek a vár ellen. Az erÅ‘d rendszeres lövetését 1692. május 7-én kezdték meg, és a bombavetÅ‘ mozsarakat is munkába állították. napokon át megszakítás nélkül dörögtek a lövegek, s törték a vár falait. Kivált a fÅ‘kapu melletti Csonka-bástyát lÅ‘tték erÅ‘sen. Körülbelül tíz napon át folyt a kemény tüzérségi harc, amikor jelentkezett egy öreg molnár, aki már a vár 1660. évi elveszejtÅ‘ ostrománál is jelen volt, s most vállalkozott arra, hogy az erÅ‘d árokrendszerének ismeretében lecsapolja belÅ‘le a vizet. Munkája eredményesnek bizonyult, s hamarosan kiürült a várat gyűrűként védelmezÅ‘ széles vizesárok, úgy hogy megkezdhették a falak aláaknázását is. Az ellenséges ágyúk közben természetesen szüntelenül tűz alatt tartották a vár környékét. A török topcsik fÅ‘leg a közelítÅ‘ ostromárkokat rombolták nagy buzgalommal. A nyirkos talajban folyó nehéz föld alatti munka árán május 30-án elkészült a nagyváradi vár fala alá mélyített akna. A robbanás olyan sikeresen alakult, hogy a leomlott falszakasz az árokba zuhant, s feltöltötte azt, biztosítva ezzel a gyalogság támadása részére a várba való behatolás lehetÅ‘ségét. Heisler tábornagy 1692. június 5-re rendelte el az általános rohamot, erre azonban már nem került sor, mert az akció elÅ‘készületei láttán Abdi Latif és Ibrahim pasák felismerték helyzetük tarthatatlanságát, s fehér zászlóval tiszti küldöttséget menesztettek Heislerhez. Hajlandónak mutatkoztak a vár átadására a katonák és a polgári lakosság szabad elvonulásának feltétele ellenében..."

lásd. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Bp. 1983. 283-286.