1693 - A tatárok pusztítása

„Siralmas dolog esik Magyarország egyik résziben…"


A tatárok pusztítása a Tiszántúlon…

 

1693. október első hetében – egyes vélemények szerint október 7-én – a Belgrád térségében tanyázó török szövetséges krími tatár had északi irányba tört előre a Temesközön keresztül, előbb a Maros mentén pusztított, majd átkelve azon Gyula környékén vereséget mért egy császári lovasseregre, amelyet megfékezésére rendeltek. Ez az 1693-as az egyik utolsó – de ugyanakkor az egyik legirgalmatlanabb és legpusztítóbb tatár rablás és dúlás volt Magyarország történetében…

 

Hiába szorult vissza a török hatalom a Balkán felé, mégis megeshetett, hogy visszatérően török és tatár hordák sarcolják és dúlják a vidéket, s nem csupán a frontvonal közelében, de úgy is, miként 1693 őszén, mikor 12-ezer (!) tatár lovas Belgrád térségéből pusztítva-gyilkolva dúlta az alföldi részt, eljutva egészen Debrecenig. A földdel tettek egyenlővé tizenhat települést, és csak Debrecen környékéről 6-ezer magyart hajtottak el. Az ellenük küldött császári lovas különítményt szétszórták, amelynek parancsnoka, Hofkirchen tábornok olyan súlyosan megsebesült a velük való harcban, hogy sebeibe hamarosan belehalt.

 

A tarcali jegyző így írt a tatárok veszedelmes pusztításáról:

"Ezen boldogtalan esztendőben október 17-dik és 18-dik napjai körül rabolja el a pogány tatár a Tiszán túl Debrecenen alól való földet, amidőn Debrecen városának fele része magok között lévő meghasonlása után számtalan rakott szekerekkel kiindult volna, a hitetlen tatárság éjszaka a maga nevének akkor egyszer igazán megfelelő Vérvölgyénél útjokat megállja, – mind egész nappalig tágítás nélkül ostromolja szegényeket. És midőn csoportonkint a szekereket megszaggatta volna, végtére nyavalyásul meggyőzettetnek. Azoknak fegyverök derék gazdákat ezernél többet levágott, egyik test csaknem a másikat érte a Vérvölgyétől fogva a debreceni Tócóig."

 

Cserei Mihály pedig így írt az Erdélybe eljutott hírek hatására:

"Siralmas dolog esik Magyarország egyik résziben, mert a tatárság hirtelen Gyula tájáról felnyargalván, az egész Berettyó környékin Bihar vármegyében, egész Debrecenig felejthetetlen vérontást, rablást, égetist teszen, sok embereket levágván, sokokat a falukon levő templomokban szorítván rajok gyujtogatá a templomokot, s ott égének feleségestől, gyermekestől nyavalyások, sok ezer embereket, asszonyokot, leányokot, férfigyermekeket keserves rabságra fűzvén."

 

"Nem tudja talán Cserei sem, ki volt a szerencsésebb: aki bennégett, vagy aki rabszíjra került, mint ahogyan Beregszászi Pál, a tatár fogságba esett szilágysági prédikátor sem tudta, hogy mikor lett nyomorultabb: akkor mikor a dühöngő tatároktól a Marosba dobott négyéves gyermekét kimentette, vagy amikor így búcsúzott tőle a gyulai rabszolgapiacon: 'Nem én adlak el, szerelmes fiam, őrizzen az Isten! Hanem a tatár ád téged a török kezébe. Menj el szép fiam! Nem vehetlek már többé az ölembe…' Nem sokkal ezután járt a vidéken Lambion császári mérnöktiszt, aki térképet és följegyzéseket készített a Tiszántúlról. Szegedtől Gyuláig alig talált lakott helyet, csak Szentesről jegyzi meg, hogy 'a falut magyarok lakják', Makó 'nagy falu, de nem lakják, a házak mind romokban hevernek', s Vásárhelyről annyit említ meg, hogy 'nagy falu, hol a házak még megvannak, de nem lakják'."

 

A háború elhúzódása csak fokozta a föld népének szenvedését és számtalan terhét.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat


Tatár kán. - Wagner «Delineatio» Augsburg, 1681 című művéből.

 

Cserei Mihály histróriája 251-252.
VARGA J. János: A fogyó félhold árnyékában. Bp. 1986. 226