"Magyarországot rabbá, koldussá és végül katolikussá teszem."

Kollonich Lipót és Magyarország… Rendezési tervek Magyarország újjáépítésére a török uralom alóli felszabadítása után.

1695. július 14-én nevezte ki I. Lipót császár esztergomi érsekké Kollonich Lipót kalocsai érseket. Neki tulajdonítja egy romantikus legenda a fent idézett mondást (amely azonban soha nem hangzott el!). Kollonich Lipót egész életét a török kiűzésére tette fel (ifjú korában, mint katona maga is küzdött fegyverrel az oszmánok ellen), s késÅ‘bbiekben a Habsburg Birodalom oszlopos támasza volt.

"Kétségtelen tényként állapíthatjuk meg a legújabb kutatási eredmények nyomán, hogy a török uralom alá jutott Magyarország népességének állandó és fokozatos pusztulása végsÅ‘ soron a magyarság csökkenését okozta, melynek logikus következménye az ország etnikai képének megváltozása lett. Már a XVII. század során megindult a szomszédos horvát, szerb és román népek betelepedése az országba. Ez a folyamat részben spontán, részben pedig szervezetten folyt, mint például a szerbek esetében. Az idegen ajkúak, elsÅ‘sorban a németek betelepítése a XVIII. században már nem csak állami, de földesúri szervezésben is zajlott, ilyen módon iparkodtak kipótolni, feltölteni a török hódoltságból eredÅ‘ súlyos vérveszteséget." 

Mindezeket tekintetbe véve kijelenthetjük, hogy késÅ‘bbi – modernkori nemzeti tragédiánk egyik legnagyobbika – Trianon gyökerei részben e korszakig nyúlnak vissza.

Lényeges kihangsúlyozni, "hogy nem maga a török uralom, hanem a hozzátartozó hadakozás okozta a pusztulást", tehát mindaz, amely az ország frontvonallá válásával több, mint másfélszáz esztendÅ‘n keresztül állandósult. (És mindez majd a Rákóczi-szabadságharc alatt is folytatódott…) 
Mintha azonban mindez nem lett volna elég, a Habsburg-kormányzat, kezdve az uralkodótól, legmagasabb minisztereiig, és tanácsosaiig, a magas rangú katonai vezetÅ‘kön keresztül – néhány kivételtÅ‘l eltekintve – úgy néztek az felszabadított ország népére, mint alávetettekre, mint meghódítottakra. 

A Habsburg abszolutizmus kormányzati rendszere mindig kibékíthetetlen ellentétben volt a magyar rendi szabadságjogokkal. Már I. Lipót hatalomra kerülése után nyilvánvaló lett, hogy a császár, mint magyar király a magyar rendiség megzabolázására készül, éppen ezért tűrte nehezen például Zrínyi Miklós önálló "magyar nemzeti" politizálását, külpolitikai kapcsolatrendszerének kiépítését. Kapóra jött számára Zrínyi tragikus halála, s a Wesselényi-féle rendi szervezkedés letörésével megindíthatta a nyílt harcot az egész magyar társadalom ellen az abszolutista rendszer kiépítéséért. A neves tábornok, a magyargyűlöletérÅ‘l is nevezetes Raymondo Montecuccoli egy emlékiratban fejtette ki terveit az uralkodónak, hogy miként kell a magyarokat uralma alá hajtania. Véleménye szerint az antik római példák nyomán kell elindulni, a francia háborúból visszatérÅ‘ veteránokat Magyarországon kell letelepíteni szétosztva közöttük az elkobzott és elhagyott földeket. Montecuccoli unokaöccse, Antonio Caraffa, aki szintén féktelen magyargyűlöletével írta be magát a históriába, alaposan bebizonyította mind eperjesi működésével, mind kegyetlen rekvirálásaival. Egy másik olasz, Fra Angelo Gabrieli, Tüzes Gábor, az ügyes szerzetes fegyvermester, aki a felszabadító háborúk során számos akcióban – különösen Buda 1686-os ostromakor – kitűnt furfangos robbanószerkezeteivel és bombáival, maga is kifejezte ellenszenvét a magyarok iránt; arról írt, hogy ezt a kegyetlen és vad népet csak erÅ‘szakkal lehet megfékezni, legalább 45-ezer fÅ‘nyi császári katonaság állomásoztatását tartotta ehhez szükségesnek, s azt, hogy a magyarokat teljesen lefegyverezzék. 

Mindezek fényében meglehetÅ‘sen furcsa kép rajzolódik ki elÅ‘ttünk, arról, hogy a kortársak miként tekintettek a XVII. századi magyarokra. Ennek a kornak az embere azonban kész sztereotípiákkal rendelkezett egyes dolgok tekintetében, az ismeretei nem voltak oly széleskörűek, hogy az elÅ‘ítéletek ne tudtak volna mélyen meggyökerezni. Nyilván ez alól a magyarok sem voltak kivételek, nekik is meg voltak a saját elÅ‘ítéleteik, nagyon negatív képet festettek például az összes nyugat-európairól. Azt látjuk, hogy a magyarok (természetesen a nemesi nemzet) maga építgette fel önarculatát, olyan jelzÅ‘kkel és tulajdonsággal illették maguk, de mások, idegenek is Å‘ket, amelyeket a legjellemzÅ‘bbnek tartottak: a magyar udvarias, de nem bókol, kemény természetű, s mind a férfiak, mind az asszonyok szeretik a szép viseletet, a szakáll is divatos, de a hosszúhaj nem; ugyanakkor, minthogy a magyarok nem sokat utaznak, és így a világot sem ismerik, saját erkölcseiket és szokásaikat tartják a legkiválóbbnak, minden más népnek, de fÅ‘ként a németnek ellenségei, s inkább fejüket vétetik, minthogy más nemzetek által megrendszabályoztassanak, mindenki fegyvert visel és katonáskodik már ifjú korától…stb. 

Tény, hogy a felszabadító háborúk sikere újólag felélesztette az uralkodó környezetében azokat a törekvéseket, amelyek Magyarország örökös tartományok szintjére történÅ‘ süllyesztését célozták, noha a magyar rendek 1687-ben lemondtak szabad királyválasztási jogukról, és hálából Buda felszabadításáért elismerték a Habsburg-ház fiúági örökösödését (I. Lipót gyermekét, I. Józsefet meg is koronázták). A Habsburg uralkodó egyik fÅ‘ támasza Kollonich Lipót gróf, aki már 1671 után is aktívan részt vett az abszolutista törekvések megvalósításában és az erÅ‘szakos katolizálásban. Az akkori abszolutista kísérlet Magyarország Habsburg Birodalomba való beolvasztására kudarcot vallott, azonban tervek továbbra is születtek, hogy a "nyakas magyarokat hű és engedelmes alattvalóvá neveltessék." Egy legenda szerint Kollonich mondotta azt, hogy "Magyarországot rabbá, koldussá és végül katolikussá teszem." 

Kollonich és munkatársai éppen Montecuccoli magyarellenes emlékirataira alapozva kezdték el kidolgozni tervezetüket, amelynek a töröktÅ‘l visszafoglalt területen kiépített közigazgatás és államigazgatás újrendszerét, abszolutista átalakítását célozta meg, a munka az Einrichtungswerk des Königrechs Hungarn vagyis A magyar királyság berendezésének műve címet kapta. Kollonich ugyan tanulmányozta Esterházy Pál nádor 1687-ben az uralkodónak ajánlott javaslatát is, amely lényegében a magyar rendek általános véleményét volt hivatva megjeleníteni, és amelynek lényege az volt, hogy az uralkodó állítsa vissza a Magyar Királyság Mohács elÅ‘tti állapotát, kiegészítve azt néhány nyugati intézmény átvételével, de ezzel a fÅ‘pap nem értett egyet, legalábbis számos pontjával nem, sÅ‘t nagyon fontosnak tartotta a vallási kérdésekben való szigorú fellépést. A katolicizmus egyeduralmára törekedett. Magyarország azonban ebben a tekintetben nem hasonlítható össze sem Ausztriával, sem Bajorországgal, sem Horvátországgal, mert az országban nagyon hangsúlyos és lényeges volt a protestantizmus szerepe, még akkor is, ha tudjuk, hogy a magyar népesség körében jelentÅ‘s volt a katolikusok száma is. Hiszen mind a Dunántúlon, de még a protestáns fellegvárnak tűnÅ‘ Erdélyben is volt nagy, egybefüggÅ‘ katolikus vallású népességtömbök, mint például a csíki és a gyergyói székelyek. Másrészt a vallási türelmetlenség sok tekintetben a Habsburg-abszolutizmus erÅ‘szakos katolizálásának "nyugatos" terméke volt. Kollonich tervezetében rendkívül fontosnak tartotta, hogy az elnéptelenedett területek betelepítésekor a vallási kérdés hangsúlyosan érvényesüljön: a magyar telepesek (csakis katolikusok) 3 évig kaptak adókedvezményt, míg a németek 5 évig. Bár belátta, hogy a protestánsokat elüldözni nem lehet, de tervezetében arra felhívta a figyelmet, ha vidéken a teljes katolizálást nem is lehet végrehajtani, a városokban mindenképpen erre kell törekedni, tehát "ezeket kizárólag katolikus németekkel kellene megszállatni." 

Az Einrichtungswerk végsÅ‘ soron nem került bevezetésre, de mindaz, amit abban elterveztek nem maradt holt betű, hiszen "A török kiűzésével megkezdÅ‘dött az általános vallásüldözés. Pesten, Budán, Szegeden, Gyöngyösön, Székesfehérváron a császári hadak megjelenése véget vetett a református egyház szabad vallásgyakorlatának. Az egykori hódoltsági területeken sem volt jobb a helyzet, amint ezt Radonai Mátyás pécsi püspök 1690. március 17-én kelt feljegyzésébÅ‘l is kitűnik: '…elhitessék magatokkal, hogy mindennap énnékem huszonöt köböl aranyat adnátok is, mégsem szenvednélek el az én püspökségem alatt. Mert azt mondom, az ökör, szamár és minden repdesÅ‘ és vízi állatok, sÅ‘t a pokolbeli ördög hamarabb nyer öröklétet, mint egy kálvinista'." 

Kollonich Lipót azt is fontosnak vélte, hogy a magyar diákok száma csökkenjen az iskolákban, hiszen ezek tanult emberként öntudatos polgárai lesznek az országnak, nem kell a sok tanult ember, mert akkor kevesebb lesz a paraszt - vélte. Az Einrichtungswerk összegzéseként elmondható, hogy az, Magyarország lassú, de teljes elnémetesítésére és katolizálására törekedett, a rebellióra hajlamos magyarságot, a némettel kell megszelídíteni, hogy a Habsburg-ház hűséges alattvalóvájá váljon. Valósággal üdítÅ‘ kivételnek tekinthetÅ‘ az uralkodóhoz írt számos tervezet között Girolamo Armenio Ceschi di S. Croce olasz nemes úr, Tirol tartomány császári biztosának hosszú fejtegetése, melyet a fiatal I. József királynak címzett, és amelyben egész más álláspontot képvisel, mint amilyet az elÅ‘bbiekben láttunk. Arról írt – Zrínyi Miklóshoz hasonlóan –, hogy Magyarországon nemzeti hadsereget kell felállítani, mert ez a haderÅ‘ sokkal értékesebb lenne, mint az idegen zsoldosok. Emlékezteti az uralkodót arra, hogy a magyarok számtalan diadalt arattak saját királyaik alatt, s felvázolja mennyit nyerne a Habsburg Monarchia, ha ennek az országnak nem jelentéktelen fegyveres erejét saját hadához csatolhatná, nagyon félelmetessé válhatna így a császári ármádia. Akkor világossá válna – lelkendezik –, hogy vajon melyik ér többet a harcban? A magyarok lovassága, avagy a franciáké? (Mivel addig a francia lovasságot tartották a nyugat-európai csatatereken a legjobbnak.) A tiroli császári biztos újra felidézi a régi szállóigét, úgy becsüljék Magyarországot, mint elÅ‘tte, "hiszen mindig a kereszténység legerÅ‘sebb bástyája volt, Európa igazi védfala." Természetesen az Å‘ tervezete a császári miniszterek fiókjában került, s jó ideig ott porosodott. 

1695-ben, amikor Kollonich Lipót – ekkor már esztergomi érsek – a magyarországi egyházi és világi elÅ‘kelÅ‘ségek valamint a király elÅ‘tt kijelentette, hogy Magyarország törvényeiben számos dolog átalakításra szorul, akkor a jelenlevÅ‘ magyarok igencsak vakarták a fejüket. Tudjuk, Széchényi Pál kalocsai érsek a királytól kihallgatást kérve, felhívta a figyelmét arra, ha ezek az átalakítások elkezdÅ‘dnek, az, balszerencsés következményekkel fog járni. A tanácskozáson szintén jelenlevÅ‘ Károlyi Sándor báró, Szatmár vármegye fÅ‘ispánja, pedig ezt írta: "Megvallom e beszéd aggodalommal töltött el bennünket!" 

Ennél is nagyobb aggodalomra adott okot, s hatalmas felháborodást váltott ki a bécsi Udvarnak az a döntése, hogy a török alól felszabadított országrészeket fegyverrel meghódított új szerzeménynek tekintette, és bevezette a ius armorum, vagyis a fegyverjog eszméjét, melynek lényege az volt, hogy a felszabadított területeket egy újonnan felállított szervezet, a Neoacquistica Commissio, vagyis az Újszerzeményi Bizottság hatásköre alá rendelték. E bizottságot semmiféle megszokott törvényi rendelkezéshez nem volt kötve, teljes mértékben megsarcolta az adott területek régi gazdáit, amikor azoktól a hiteles dokumentumok felmutatása után még váltságot is követelt, vagy egyszerűen a kincstárnak foglalta le a birtokokat, amelyeket aztán jó pénzért eladott új tulajdonosainak. "Így jutott tehát a török uralom alól sikeresen visszaszerzett magyar terület számottevÅ‘ része idegeneknek, külföldiek kezébe." 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

SUGÁR. 1983. 494-495.
WELLMANN Imre: A népesség sorsa a szabadságharc idején. In: Rákóczi Tanulmányok. 33.
JÁSZAY. 1993. 239.
UÅ‘. uo. 240-241.

ACSÁDY Ignác: A magyar társadalom 1680 körül. In: Sz. 1886. 10-11. Már most itt egy pillanatnyi kitérÅ‘t érdemes tenni. Egy bÅ‘ század évvel elÅ‘bb Stephan Gerlach, Ungnád Dávid bécsi követ utazótársa így írt a magyar erkölcsökrÅ‘l (nyilvánvaló túlzással) : „A magyarok kemény igazságszolgáltatásáról is beszéltek. A házasságtörÅ‘k felett karddal ítélkeznek. A gyilkost karóba húzzák, felnégyelik, széttépetik lovakkal. Ha egy asszony lop, megvesszÅ‘zik. Ha valaki csak annyit lop, hogy alig kell megkötözni, lógnia kell. (…) Kemény büntetés miatt semmi erkölcstelenségrÅ‘l nem hallani náluk.” Lásd. Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. 172.
Kollonich Lipót olyan személyiség, aki katonaként kezdte és a papi pályán is szerzett kardvágásokat, a katolikus megújhodás apostola, de 'a protestánsok és a zsidóság súlyos pörölye' volt." VARGA J. János: Habsburg berendezkedési tervek Magyarországon 1688-1689 (Az "Einrichtungswerk"). In: Tanulmányok. 95.

KÖPECZI - R. VÁRKONYI. 1976. 47.
VARGA J. : Einrichtungswerk. Tanulmányok. 100.
SOMOGYI Judit: Az "Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn" protestáns-képe. Kollonich Lipót és a protestánsok. In: Történész. 1995. 3-4. 221.
UÅ‘. uo. 222.
JÁSZAY. 1993. 242-247.
SUGÁR. 1983. 344.
UÅ‘. uo. 346.